A börtönteóriától a szifiliszig: miért vakult meg Wesselényi Miklós?
2022. június 12. 16:30 Történelmi Szemle, Múlt-kor
Wesselényi Miklósról a történeti emlékezet elsősorban pár történetet és hívószót őrzött meg. Ezek közül az egyik elem a báró megvakulása, amit – annak ellenére, hogy csak két hónapot töltött fogságban – a börtönbüntetés egyenes következményeként leíró mítoszként is ismerünk. A börtönteória két eleme, a fogság és a vakság olyan könnyen megjegyezhető, látványos történetei a báró életének, melyek könnyen beilleszthetők ismert magyar történeti narratívákba is: a börtönbüntetés bekerülhet a Habsburgok által üldözött magyar politikusok elbeszélésébe, a vakság pedig a vátesz, a saját koránál tovább látó államférfi képévé erősödhet.
Egy szembetegség nyomában
Priszlinger Zoltán: Egy betegség hétköznapjai. Wesselényi Miklós szembaja és vaksága naplóbejegyzései tükrében című tanulmánya a Történelmi Szemle 2018/1. számában jelent meg. Az alábbiakban egy hosszabb részletet olvashatnak a munkából, a teljes írás ide kattintva érhető el!
A történettudomány sokáig kerülte a határozott állásfoglalást a szembetegség kialakulásának kérdésében. Az 1905-ben kiadott, több mint ezer oldalas, Kardos Samu által írt kétkötetes Wesselényi-monográfia érezhetően bizonytalan, bátortalan és ennek hatására következetlen a báró szembajának kiváltó okával foglalkozó szövegrészekben. A könyv egyes állításai a közvéleményben élő mitologikus képeket látszanak erősíteni:
„Ez volt ama híres beszéd, mely miatt Wesselényi hűtlenségi perbe fogatott, mely miatt annyi zaklatást, üldözést szenvedett, mely miatt előbb szabadságát, majd szeme világát vesztette el.” Ugyanakkor más helyeken Kardos igyekszik árnyalni a képet, és hangsúlyozza, hogy a fogság valójában rövid ideig tartott, így nem tekinthető a vakság egyedüli okának, inkább elindítója vagy felgyorsítója volt egy folyamatnak.
A vakság és a látnoki képességek összekapcsolódása az ókori görög világ óta ismert toposz. Wesselényi kapcsán is sokaknak „eszébe jutott” eljátszani ezzel a formulával: Széchenyi naplójában, Ady egy cikkében, Magyary-Kossa Gyula tanulmányában, míg Lukácsy Sándor és Benedek István műveik címében utalnak rá.
Börtönben való megvakulásának mítosza máig erősen él a köztudatban. Sőt, a mára tudományos kérdésekben a széles közönség számára elsődleges és leggyorsabb információforrássá váló Wikipédia online lexikonban is a következő szövegrészt olvashatjuk a Wesselényi Miklósról szóló szócikkben: „személyes sorsa (bebörtönzése és a börtönben való megvakulása) emberileg is felkeltette az utókor rokonszenvét.”
Ezek után nem meglepő, hogy a világhálón más, nem tudományos igényű és célú szövegekben is előfordul Wesselényi megvakulásának okát a börtönre visszavezető utalás. „Kossuth az egyetlen, aki nem törik meg a börtönben: Wesselényi megvakul, Lovassi László, az országgyűlési ifjak vezetője megörül [sic!]” – olvasható egy érettségi tételeket kidolgozó oldalon, ahol Wesselényi megvakulása a közvéleményben szintén erősen élő – részben mitologikus – másik két reformkori börtöntörténettel szerepel együtt.
Reformerek börtönben
Kossuth, akit négy év szabadságvesztésre ítéltek, 1837 májusától 1840 májusáig ült börtönben. A tíz évre ítélt Lovassy László 1836 tavaszától négy évig volt fogságban, a három évre ítélt Wesselényi pedig szűk két hónapot töltött le a budai várban. A három történet már a korban összekapcsolódott a kormányzati terror leglátványosabb elemeiként. Velkey Ferenc mutatta ki, hogy Széchenyi „fejében” és naplójában is több alkalommal együtt szerepelnek és közös narratívába rendeződnek a bebörtönzések. A történeti tudatba mélyen bevésődött mindhárom esetben megfigyelhető a maguk a szereplők és környezetük által teremtett mítoszok kialakításának és már létező toposzok beemelésének kísérlete.
Wesselényi megvakulásának okával az orvostörténeti szakirodalom behatóan foglalkozott. Az első, már fent idézett cikket Magyary-Kossa Gyula írta 1926-ban. Érdekes, hogy ebben az írásában nem foglalkozott azzal, az orvosi szempontból pedig izgalmas és fontos kérdéssel, hogy mi okozta a báró szembaját, csak a három év múlva, változtatás nélkül közölt, de egy oldallal kiegészített tanulmányban keresett választ erre, mely Grósz Emil szemész- és Sarbó Artúr ideggyógyász-professzorok elemzését tartalmazta. Ők a szembaj eredetének két lehetséges okát vizsgálták: az egyik a glaucoma simplex (nyitott zugú zöldhályog), ami mellett a szem lassú, ugyanakkor fájdalommentes romlása szól.
A másik lehetőség az antrophia nervi optici simplex (látóideg-sorvadás), aminek kialakulását több okra is vissza lehet vezetni: okozhatja zöldhályog, tumor, illetve lehet tabes dorsalis (gerincvelő-sorvadás) következménye is. Utóbbi lehetőséget erősíti – Grósz és Sarbó szerint is – Wesselényi végtagfájdalmakra való panaszkodása. A tabes dorsalist okozhatja szifilisz, Magyary-Kossa pedig naplójegyzetekkel igyekezett bizonyítani, hogy Wesselényi ezt a betegséget 21 éves korában elkapta és rendszeresen kezelték is vele. Újabb „hozzászólás” Wesselényi megvakulásának kérdéséhez 1960-ban jelent meg.
Trócsányi Zsolt ekkor készülő Wesselényi-monográfiájából publikálta a báró 1839-es fogságáról szóló részt, melyben részletesen ismertette az 1839. február 2-án, Wesselényi egészségi állapotát vizsgáló orvosi konzílium eredményeit. Trócsányi közlése szerint „a legsúlyosabb szemének állapota (bal szemén teljesen kifejlett szürkehályog, jobb szemén kezdődő – valójában lueses – idegsorvadásról van szó)”. A forrás nagyon egyértelműnek tűnik a vakság okának megnevezésében, de Dr. Bíró Imre orvostörténész pár évvel később írt tanulmányában mégis az orvosi kérdésekben laikus Trócsányi félreértésére hívta fel a figyelmet.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
