1952. november 30-án, vasárnap egy középkorú, lódenkabátos, kalapos férfi szállt le utazótáskával a kezében a Kunszentmártonba érkező vonatról. Szomorú, borongós idő volt, szemerkélt az eső. A helyiektől érdeklődött, hol találja a gazdasági iskolát, ahová igyekezett. Hosszú utat kellett megtennie az állomástól, mire megérkezett úti céljához, a Szentesi út 1. szám alá. Szinte átgyalogolt az egész községen – a helyiek nyelvén: városon –, amíg odaért. Sáros alföldi településre érkezett, amelynek csak két kikövezett és betonjárdás utcája volt. A főteret, a piacteret az emeletes községháza, előtte pedig a hatalmas Szent Márton-plébániatemplom uralta. A Mátyás király utca végén a karmeliták rendháza és kápolnája emelkedett. Látta, hogy legalább katolikus községbe érkezett. Az utcán sokan még dicsértessékkel köszöntötték. Vasárnap volt, csendes volt a város, csendes volt az iskola. Bezárkózó, lefojtott volt a légkör is az erőszakos téeszesítés, a gazdák kulákká nyilvánítása, a földjeik elvétele miatt. 

Az utas Fekete István író volt, aki háromévnyi munkanélküliség után oktatónak érkezett az ősz folyamán elindított halászmesterképző iskolába. Az intézményben Bíró János, a tanfolyam igazgatója és Molnár András, a gondnok fogadták a Budapestről érkező tanár urat, akiről csak annyit tudtak, hogy ő fogja tanítani a halélettant és a halászatot. Elfoglalta szolgálati szobáját az iskola hatalmas telkén álló gondnoki házban. Két nap múlva, kedden már kezdődtek is az órák. Az első napokban a Molnár családtól, később az iskola konyhájáról étkezett. Kenyeret a szomszédos pékségből, Kiss Árpád fiatal pékmestertől szerezte be.

Kétfős tanári karban

Fekete István nem rendelkezett tanári képesítéssel, mezőgazdasági akadémián szerzett diplomát, okleveles gazda volt, de jól ismerte a természetet, a növények és az állatok, így a vizek világát is. Horgászni is szeretett. Nem jelentett tehát neki lehetetlen szakmai feladatot, hogy a halak életéről és a halászatról tanítson. Tanári munkájáról ezt írta Lang Rezsőnek egy 1952. december 21-én kelt levelében: „Ötvenkét hallgatónk van, és ketten vagyunk a »tanári kar«. Ez is nagy szerencse. Első óráimra meglehetős elfogódottsággal mentem be, de úgy látom, megy a dolog.”

Az öthetes tanfolyamon az ország minden részéből érkező, különböző életkorú, eltérő iskolai hátterű hallgatók, a halászati szövetkezetek dolgozói az élményekkel színesített heti 18 óra alatt megismerhették a halak életét, a halászat hagyományos és modern módszereit, a vízgazdálkodás alapjait, valamint a természetes vizek ökológiáját. A cél gyakorlati szakemberek képzése volt. Diákjaival ezért gyakran lement az iskolához közeli Körösre megfigyelni a halászokat, de még a lillafüredi pisztrángtelepet is felkeresték. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2026. nyár számában olvasható.