Női sorsok 1848/49-ben

2011. március 14. 14:08 M. Lovas Krisztina

A reformkori politikát alakító férfiak szerint a nőknek is tevékenyen ki kell venniük részüket a haza szolgálatából, de a kor felfogásának megfelelőn elsősorban saját köreiken belül, azaz otthon, a családban kell helytállniuk: férjeiket hazafias tevékenységre buzdítani, gyermekeikből jó honfiakat és honleányokat nevelni. Persze akadtak olyan hölgyek, akik igencsak kikívánkoztak e hagyományos női szerepkörből és a tettek vagy akár a harc mezejére léptek.

Zichy Antónia

Természetesen az asszonyok – főúri, köznemesi és polgári származásúak egyaránt – élénken érdeklődtek a reformkori politikai élet aktuális kérdései iránt, s a műveltebbek otthon bizony komoly hatást gyakoroltak férjeikre. Elég csak Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök hitvesére gondolnunk: Zichy Antónia grófnő tudatosan egyengette férje politikai karrierjét.

Zichy Karolina

Ellenzéki szellemben politizált húga, Karolina grófnő is, ki megjelenésével, szellemes és intelligens stílusával nagy hatást gyakorolt a magyar politikusokra. Férjének, Gróf Károlyi Györgynek a palotáját pedig a politizáló arisztokrata társasági élet egyik központjává tette. A nemzeti ügynek elkötelezett két grófnő kulcsszerepet játszott a főúri társadalom magyar szellemű átalakításában. Példaadásukkal szorgalmazták a magyar ruha viselését, a magyar nyelv tüntető használatával pedig szalonképessé tették azt a társasági élet színterén. Báljaikon divatot csináltak a magyar táncnak. A két nővér kitüntető figyelemmel vette körül az ellenzéki politikusokat. Nemcsak ők, hanem sok más haladó szellemű asszony is aktív szerepet vállalt a kizárólag magyar iparcikkek vásárlását szorgalmazó Védegylet tevékenységében.

Teleki Blanka

Teleki Blanka grófnő – felrúgva a kor társadalmi szokásait – tudatosan vállalta a független nő szerepét és a közélet porondjára lépett. 1846-ban leánynevelő intézetet nyitott a fővárosban, ahol a márciusi ifjak egyik kiválósága, Vasváry Pál tanította lelkesen az ifjú hölgyeket magyar történelemre. Március 15-én a grófnő maga szavalta el tanítványainak a Nemzeti Dalt. Kolléganője, Lővei Klára pedig rendszeresen kivitte a lányokat a márciusi forradalmat követő népgyűlésekre a Nemzeti Múzeum kertjébe. A magyar szellemű oktatásért, forradalmi tartalmú könyvek és képek terjesztéséért, 1848-as politikusok rejtegetéséért 1851. május 13-án letartóztatták a grófnőt és Lővei Klárával együtt a kufsteini várba, a legszigorúbbnak számító „császártoronyba” zárták. Megalázó körülmények között tartották fogva, később Laibachba szállították, ahol cellájában a hőmérséklet a 10 Celsius fokot szinte sohasem haladta meg. A grófnő egészségi állapota teljesen megrendült. 1857-ben általános amnesztiával szabadult, de Magyarországon nem volt maradása, az osztrák titkosrendőrség állandóan zaklatta. Végül Németországba költözött, majd Párizsban, húgánál érte a halál 1862-ben. A haldokló összefüggéstelen szavai közül egyetlen szót lehetett tisztán kivenni: „Magyarország!” Temetésén a francia közélet kiválóságai is tiszteletüket tették, a magyar emigráció képviseletében pedig Irányi Dániel mondott emlékbeszédet.

Szendrey Júlia

A márciusi ifjak feleségeinek szerepéről több esetben maradtak fenn adatok. Petőfi hitvese, Szendrey Júlia szerepvállalásáról a férj naplójából értesülünk. A forradalmat megelőző „éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt – írja a költő – bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló.” Tudjuk, hogy míg március 13-án Petőfi a Nemzeti Dalt írta, Júlia a másik asztalnál nemzeti színű fejkötőt varrt magának. A kortársak később szemére vették az asszonynak, hogy nem óvta eléggé Petőfit a veszélytől, hanem tovább tüzelte annak amúgy is rendkívül szenvedélyes természetét. 1849 áprilisában Júlia egy politikai röpiratban arra szólította fel Magyarország hölgyeit, hogy küldjék harcba férjeiket, kedveseiket és fiaikat. „Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk.” Akkor még nem gondolta, hogy ő maga is ez utóbbi sorsra jut és a keserű lelki magány kíséri végig élete hátralévő évein. Petőfi eltűnése után végső kétségbeesésében már az öngyilkosság gondolata foglakoztatta, megírta búcsúlevelét ekkor még csak éppen másfél éves kisfiához. A kilátástalan helyzetből végül egy újabb házasságba menekült, de a boldogságot többé nem ismerte. A nemzet is elfordult tőle, kortársai nem bocsájtották meg neki, hogy eldobta az özvegyi fátylat. Írói próbálkozásait sem fogadták kedvezően, bár Gyulai Pál kénytelen volt elismerni, hogy Andersen fordításai igen jól sikerültek. Személyes tragédiájához hozzátartozik, hogy a közvélemény mindig csak Petőfi feleségét látta benne, az írónő iránt szinte egyáltalán nem érdeklődött. 39 évesen talán megváltásként érte a halál.

Laborfalvi Róza

A márciusi forradalom lelkes hangulata két márciusi ifjú házasulási kedvét is meghozta. Jókai a forradalom napján, este a Nemzeti Színházban ismerkedett meg Laborfalvi Rózával. Az előadás előtt közkívánatra Egressy Gábor elszavalta a Nemzeti Dalt, Jókai a közönség lecsillapítására beszédet mondott. Laborfalvi Róza pedig – ki aznap a Bánk bánban Gertrudist alakította – a függöny mögül előbújva egy nemzeti színű kokárdát tűzött az ifjú író mellére. Ezzel kezdődött szerelmük, s annak ellenére, hogy a barátok, ismerősök és a család is le akarta beszélni Jókait arról, hogy elvegye a nála hét évvel idősebb színésznőt, augusztus végén már össze is házasodtak. Petőfi ettől kezdve barátját – utalva az asszony erőszakos természetére – már csak Laborfalvi Móricnak csúfolta.

Bulyovszky Gyula, a forradalmi ifjak egyik közismert alakja, éppen Landerer és Heckenast nyomdája előtt szónokolt, mikor a tömegben felismerte őt egy ifjú, 15 éves leány, Szilágyi Lilla, kivel a fiatal jogász korábban az Ellenzéki Kör bálján ismerkedett meg. A forradalmat követő zsúfolt hetekben, hónapokban, a számtalan népgyűlés és rendezvény közepette Bulyovszkynak, úgy látszik, maradt ideje udvarolni, hiszen november 8-án már oltár elé vezette kedvesét. Az ifjú hölgyből később híres színésznő lett, aki Bulyovszky Lilla néven meghódította a német színpadokat is.

Kossuth Zsuzsa

A nők a fronton, a háborús körülmények között is megállták a helyüket. Kossuth Zsuzsannát, bátyja 1849. április 16-án, az „összes tábori kórházak főápolónőjévé” nevezte ki. A Pesti Hírlapban megjelent felhívására az asszonyok tömegesen jelentkeztek ápolói szolgálatra. Zsuzsanna helyzete nem volt könnyű, a hadsereg vezetői közül többen vonakodtak engedelmeskedni egy nőnek. Mégis – európai viszonylatban is úttörő módon – Zsuzsanna megszervezte a hadiápolást, bejárta az egész országot és mintegy 72 tábori kórházat állított fel. Lelkesedését csak fokozta személyes tragédiája, hiszen társát, Meszlényi Rudolfot, három gyermekének apját a szabadságharc kitörése előtt, 1848 januárjában vesztette el. Férje halálakor még harmadik gyermeküket várta. A depresszióból a szabadságharc eseményei és a hazája iránti tenni akarás ragadta ki.

A megtorlás éveit ő is megszenvedte. 1851 decemberében, a távolból Kossuth által is támogatott Makk-féle fegyveres szervezkedés leleplezésekor, őt is elfogták. Egy szál hálóingben hurcolták el a börtönbe Lujzával, Kossuth másik húgával együtt. Végül 1852-ben a Kossuth család nőtagjait – összesen kilenc gyermekkel együtt – kitoloncolták az országból. Először Brüsszelben telepedtek le, itt halt meg Kossuth idős és beteg édesanyja, úgy, hogy fiát többé már nem láthatta. Ezt követően Zsuzsanna húgához, Emíliához az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Itt is a Brüsszelben kitanult csipkeverésből próbálta fenntartani magát és gyermekeit, de a börtönben szerzett betegségektől meggyötört teste hamar feladta a küzdelmet. Fiatalon, 37 évesen Amerikában érte a halál. Emília, kit csapodár férje elhagyott, példás egyedülálló családanyaként állt helyt az Újvilágban, kifőzdét nyitott és abból tartotta fenn egymaga a gyermekeket. Sírjára valaki, tán egy másik magyar sorstárs, emlékezetből egy Vörösmarty vers idézetét rótta fel: „Látogató, ha keres, mondjátok, nem vagyok itthon: lelkem a kedves hon messzi határira szállt.”

Egyes nők a honleányi szerepnek egészen konkrét értelmezést adtak. Férfi ruhába bújtak és beálltak a magyar honvédseregbe. Közülük a legismertebb Lebstück Mária, azaz Mária főhadnagy, aki a forradalom idején nagybátyja házánál nevelkedett Bécsben. A bécsi forradalom napján éppen kalapot vásárolni indult a belvárosba, mikor belekeveredett a tömegbe. A nagy tolongásban a drága kalap persze tönkrement, de Mária nagy elhatározást tett. Még aznap eladta fülbevalóját és a pénzből egy kabátot, egy pepita nadrágot és egy férfi csizmát vásárolt magának, a házmester feleségével pedig lenyíratta haját rövidre. Ezt követően beállt a bécsi egyetemi légióba, majd az év végén a magyarországi német légióba. 1849 januárjában már a feldunai (VII.) hadtestben találjuk. A kápolnai csatában megsebesült, ám hősiességéért Dembinski tábornok hadnaggyá léptette elő. Még javában tombolt a harc, amikor Jónák József őrnagy felesége lett, gyermeküket azonban már az aradi börtönben kellett, hogy megszülje. Az apát vasban, szuronyos őrök kísérték be a cellába, hogy fiát láthassa.

Más honvéd nők neveit is ismerjük: például Bányai Júlia műlovarnőt, aki Gyula néven csatlakozott a 27. honvédzászlóaljhoz vagy Pfiffner Paula színésznőt, ki a szabadságharcot hadnagyként fejezte be, de még többen vannak azok a női harcosok, akiknek nevét nem jegyezte fel a történetírás. A dualizmus rendszerének ellentmondásosságához tartozik, hogy számos női honvéd nagy nyomorban tengette élete utolsó éveit.

A megszégyenítés kegyetlen formája jutott ki Madersprach Károly, híres hídépítő mérnök feleségének, Buchwald Franciska asszonynak. A köztiszteletben álló férj 1839-ben saját pályázatot adott be az állandó pest-budai híd építésére is. A család lelkes támogatója volt a magyar nemzeti ügynek, ruszkabányai vasgyáruk számos fegyvert szállított a honvédseregnek. 1849 augusztusában megfordult házukban Bem, Kmety és Kossuth is. Talán éppen ezért őrjöngött Haynau, és augusztus 23-án elfogatta az asszonyt, akit a falu főterén nyilvánosan levetkőztettek és megvesszőztek. A szégyent a férj nem élte túl, s még ugyanebben az órában agyonlőtte magát. Az ekkor 45 éves, öt gyermekes családanya csak később 1880-ban halt meg. Gyermekei 1909-ben Ruszkabányán emlékművet állítottak neki. A szomorú történethez hozzátartozik az is, hogy ma már csak az emlékmű talapzata áll. Az asszony sírja a Kerepesi temetőben található.

Dessewffy Arisztid özvegye

Szomorú sors jutott osztályrészül az aradi tábornokok özvegyeinek is. Bár voltak, akik új életet tudtak kezdeni, mint Dessewffy Arisztid ifjú özvegye, kit férjének végakarata szerint bajtársa, Máriássy János ezredes vett feleségül, vagy Leiningen árván maradt hitvese, aki később szintén férjének barátjához, gróf Bethlen Józsefhez ment hozzá. Nagy Sándor József menyasszonya Klauzál Gábor felesége lett. Mások, mint Knezić Károly felesége, Kapitány Katalin belehalt bánatába. Az olasz származású gyönyörű Láhnerné sokáig együtt lakott Makón Damjanich özvegyével, majd hazaköltözött Itáliába. Többen voltak azok, akik egész életükön át viselték a gyászt, mint Lázárné, vagy Poeltenber Ernő galíciai származású hitvese, ki gyermekeivel együtt Bécsben lakott. A házaspár 1848 augusztusában találkozott egymással utoljára. A férjnek az aradi várbörtönből írt levelei mély érzelmekről tanúskodnak. Utolsó soraival így búcsúzott feleségétől: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket!” Az asszony később Magyarországra költözött, a család badacsonytomaji villája a mai napig eredeti formájában látható.

Schweidel József özvegye is egyedül maradt, s hogy gyermekei számára biztosítsa a további megélhetést egy tejgazdaságot vezetett. Vécsey Károly a szabadságharc alatt – szemtanúk szerint – feleségül vette szerelmét, egy francia mérnök leányát, kitől így búcsúzott: „Utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked.” A szomorú történetet tetézi, hogy a kiegyezés után Ferenc Józseffel megbékélt magyar állam csak 1899-ben, tehát a vértanú halála után ötven évvel ismerte el az özvegy jogait, és adta vissza Vécsey birtokait. Az asszony 1900-ban bekövetkezett haláláig gyászolta urát.

Damjanich Jánosné

Az özvegyek legismertebbje, Damjanich Jánosné nyíltan és bártan vállalta a szabadságharc emlékét. Batthyány Lajos gróf özvegyével 1861. március 15-én megalapította az Országos Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, mely még a kiegyezés előtt gondozásba vette a honvédek árváit és számos jótékonysági akcióval hívta fel magára a figyelmet. Mikor a koronázás után Erzsébet királyné meglátogatta árvaházukat, a két alapító matróna tüntetőleg nem jelent meg Sisi fogadásán. A hagyomány szerint Batthyányné fia, Elemér gróf beleszeretett Erzsébet királyné unokahúgába, Marie Louise von Wallersee grófnőbe, ám az anya kijelentette: „Gyilkos családba nem nősülünk!” – s még azt is hozzátette, hogyha fia ezt mégis megtenné, ő azon a napon öngyilkos lesz. Ki tudja, tán ezért, Batthyány Lajos miniszterelnök fia, sohasem nősült meg.

A cikk bővebb változata a Múlt-kor magazin tavaly őszi számában olvasható