Kalózkodás és történelem
2010. május 21. 11:05 Fekete István
A kalózok aranykora
A kalózkodás súlypontja a 16. században Közép-Amerikába tevődött ár, amely egyben a hosszú évszázadokra visszatekintő jelenség aranykorának a kezdetét jelentette. A kifejezetten a karibi térségre koncentráló, nagyobb hajókkal és főleg part menti városokat ostromló kalózokat más szóval bukanéroknak nevezték. A dicsőséges korszak 1560-tól az 1720-as évek közepéig tartott, s különösen a 18. század első harmada volt sikeres a tengeri útonállók számára: a spanyol örökösödési háború végeztével az azonnali meggazdagodás reményében szinte özönleni kezdtek a karibi térségbe tartó kalandvágyó férfiak – és nők.
A kalózok körében ugyanis nem volt ritkaságszámba menő a női tagok felvétele, bár nehezen állítható, hogy a tengeri martalócok társadalma a női emancipálódás szigetei lettek volna, s még a legnagyobb hírnevet kivívó kalózok sem érhettek fel a ranglétra csúcsára. A legismertebbek Anne Bonny és Mary Read tisztek voltak, s mindketten a legendás Calico Jack Rackham kapitány legénységéből tűntek ki szívósságukkal és bátor kiállásukkal. Később Rackham hajójának elfogásakor a kötél elkerülését csak annak köszönhették, hogy váltig állították: mindketten terhesek. Read börtönben halt meg, míg Bonnyról – aki Calico Jack szeretője volt – nem került elő több hitelt érdemlő feljegyzés.
A világot spanyol és portugál érdekszférára felosztó 1493-as tordesillasi szerződés után az Újvilágból Sevilla felé tartó, nagy mennyiségű ezüstöt szállító hajók könnyű prédává válhattak a mindenre elszánt kalózok számára. Az egyik első ilyen martalóc Jean Fleury volt, aki 1523-ban két, azték kincsekkel megrakodott spanyol felségjelzésű hajót fosztott ki. A többek között El Francés, Juan Florentino és Giovanni da Verrazano nevek alatt is futó privatér a francia korona megbízásából ütött rajta a spanyol kincsekkel megrakodott hajókon, egészen addig, amikor 1527-ben kalózkodás vádjával Madrid el nem rendelte a tengeri rabló kivégzését.
1552-re Spanyolország és Franciaország között ismét kiújult a nagyhatalmi konfliktus, a karibi térség pedig – a történelem során először – a nemzetközi hadviselés egyik fontos küzdőterévé vált. Egymás kereskedelmének ellehetetlenítése érdekében a felek gyakran vették igénybe a kalózkodás „törvényes” formájának számító privatérok segítségét a tengereken, amely I. Ferenc (1515-1547) idején francia monopóliumnak számított, de később az angolok és a hollandok is bekapcsolódtak. Egy ilyen akció valódi casus belliként szolgált az angolok felemelkedésére árgus szemekkel tekintő II. Fülöp spanyol király számára, aki miután Sir Francis Drake 1585-ben megtámadta a floridai San Augustín erődjét, London ellen küldte félelmetes Nagy Armadáját. A 16. század másik ismert kalóza a normandiai származású Francois Le Clerc volt, más néven Jambe de Bois, azaz a Falábú. Le Clerc az angliai Guernsey-nél történt sérülése ellenére óriási dicsőséget szerzett II. Henrik francia királynak, ugyanis fél lábbal rabolta végig Puerto Ricót, Kubát és a Kanári-szigeteket, amellyel hozzájárult a faláb „népszerűsítéséhez”.
A kalózok aranykora IV. Fülöp (1621-1665) spanyol király halálával vette igazán kezdetét. Az utolsó Habsburg-házi spanyol uralkodó, II. Károly (1665-1700) mindössze négyéves volt, amikor trónra került, az ország pedig elvesztette világbirodalmi státusát, s az újvilági hatalma is visszaszorulóban volt. A hirtelen kialakult politikai-hatalmi vákuum betöltésére nem volt hiány jelentkezőkben: Anglia, Franciaország és Hollandia is gyarmati igényekkel jelentkezett a térségben. Mindeközben – érzékelve a vesztfáliai béke (1648) megkötése óta tartó kereskedelmi sikereket – Anglia kereskedelmi háborút indított Hollandia ellen, XIV. Lajos (1643-1715) Franciaország keleti határainak kitolása érdekében pedig futószalagon indította kockázatosnál kockázatosabb külpolitikai vállalkozásait.
Mindezek az események ideális terepet szolgáltattak a kalózoknak, akik a gyarmati kormányzókban lelték meg legújabb szövetségeseiket: a karibi területeket elöljárói az anyaországoktól remélt támogatás elmaradása miatt szűkebb pátriájuk megvédése érdekében egyre inkább a kalózok segítségéhez folyamodtak. A 17. század végén Spanyolország igyekezett régi tekintélyét visszanyerni, s a karibi gyarmati városok is prosperálásnak örvendhettek, de eközben Anglia Jamaica és Saint Kitts megszerzése révén még jobban megvetette a lábát a térségben, Franciaország pedig Guadeloupe és Martinique bőséges cukortermelésére támaszkodva erősítette meg hatalmát a régióban. Azonban a szinte állandó hadviselésnek köszönhetően az európai nagyhatalmak akkora tengeri flottát építettek ki, hogy a Nyugat-Indiákon és az amerikai kontinensen elhelyezkedő gyarmataik védelmére már nem volt szükségük a korábbi segítségre.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
