Kalózkodás és történelem
2010. május 21. 11:05 Fekete István
A vikingek támadása
Sokan nem is hinnék, de a középkor legismertebb kalózai maguk a vikingek voltak, akik sikeres támadásaikkal két 17. századi notórius tengeri martalócot, Hawkinst és Drake kapitányt is megihlettek. Közös jellemvonásuk volt, hogy a vikingek és a késő középkori, I. Erzsébet szolgálatában álló, spanyol és francia hajókat fosztogató bukanérok is kezdetben egyéni akciókat indítottak, s csak később verődtek hajórajokba. Alkuin bencés szerzetes 793-ra teszi az északi emberek megérkezését, amikor a vikingek egy csoportja az Anglia északkeleti partján található Lindisfarne kolostorát fosztották ki, majd gyújtották fel. A kortársak feljegyzésének tanúsága szerint a brutális mészárlás váratlanul érte Angliát, de ez még csak a kezdet volt.
A vikingek Írország északi részén erősítették meg állásaikat, s később innen indították kegyetlen támadásaikat, amelyeknek főleg a bibliai „északról jövő gonosz” („És monda nékem az Úr: Észak felől támad a veszedelem e földnek minden lakosára.” Jer. 1,14) megtestesítését hangoztató kelta és angolszász szerzetesek estek áldozatul. A vikingek 840-re elfoglalták Dublint, s ettől fogva egyetlen part menti város sem érezhette magát biztonságban. 845-ben a Párizs melletti St. German-des-Prés kolostor volt az első „szárazföldi” áldozata az északi emberek támadásának, noha már huszonöt évvel korábban, a fríz tengerpart mentén is megjelentek a vikingek hajói, de a Szajna ekkor még legyőzhetetlen akadálynak bizonyult.
A negyvenes években már a frankok sem tudták útját állni az egyre félelmetesebb rablótámadásoknak: Párizs csak a felajánlott háromezer kilogramm ezüstnek köszönhetően menekült meg, de ezt több frank város már nem mondhatta el magáról. Miután a vikingek állandó szálláshelyeket létesítettek az Alsó-Szajna és a Loire mentén, a dán vikingek Angliában telepedtek le, az északi emberek pedig Franciaországba (Normandia) vonultak. S habár a viking-korszak egészen a 11. századig tartott, a tengeri portyázások intenzitása a 9. századra fokozatosan alábbhagyott.
A Mediterráneum térségére a 7. századtól kezdve a különböző muzulmán tengeri martalócok jelentették a legnagyobb veszélyt, olyannyira, hogy 846-ban Allah legelszántabb harcosainak még az Örök Várost, Rómát is sikerült bevenniük. A térségben a kilikiaik érkezése, azaz az i.e. 2. század óta nem látott pusztítás vette kezdetét. A 8-10. században a Krétáról induló támadások – a szigetet 956-ban II. Phókasz bizánci császár hódította meg, s vetett végett az évszázadok óta tartó rabszolga-kereskedelemnek – miatt egész Dél-Európa nem érezhette magát biztonságban: a görög szigetvilág, az olasz és francia tengerpartok, Szicília, Szardínia és Korzika támadások százait volt kénytelen elviselni, amellyel a muzulmán tengeri martalócok a nyugati civilizációk sírjait ásták meg. A muszlimok fosztogatásai a keresztes hadjáratoknak köszönhetően csak ideiglenesen hagytak alább, a Mediterráneum egészen a 19. századig a muzulmán kalózok könnyű prédájának számított.
Észak-Afrikában az oszmán kalózoknak nevezett tengeri rablók számítottak élet és halál urának, akik a keresztes háborúk korától egészen a 19. század elejéig tartották rettegésben a Mediterráneum déli térségének keresztény hajóit. A portyázásra általában Tunisz, Algír és Tripoli kikötőiből induló barbárok nem tekintették magukat a szó legszorosabb értelmében kalózoknak: úgy tartották, hogy a keresztény kereskedelmi hajókon való rajtaütések a Nyugat ellen folytatott szent háború idején teljesen megengedettek. Főleg a spanyol és olasz tengerparti hajózás volt kitéve a legnagyobb veszélynek, de arra is akadt példa, hogy egészen Izlandig és Észak-Amerikáig merészkedjenek a tengeri rablók.
Az ohiói egyetem történészprofesszora, Robert Davis szerint ebben a korszakban 1-1,25 millió európait hurcoltak el, majd adtak el rabszolgának az Oszmán Birodalom észak-afrikai gyarmatai számára, amellyel a Porta nyomást tudott gyakorolni a különböző európai kormányokra. A barbár kalózok az észak-afrikai területek és az Európa közötti kereskedelmi kapcsolatok legfontosabb összekötő tisztjeivé váltak, s a törököknek az 1571-es lepantói ütközetben elszenvedett katasztrofális veresége után a maghrebi autonóm részek fejlődésének elősegítésében játszottak fő szerepet. Az oszmán kalózok egyik legismertebb alakja Aludzs Barbarossa volt, akinek a nevéhez többek között – II. Gyula pápa kincsekkel megrakott hajójának kifosztása mellett – Algír 1516-os meghódoltatása fűződik, amellyel az Oszmán Birodalom négy évszázadon át tartó észak-afrikai jelenlétének alapjait rakta le.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
