Kalózkodás és történelem
2010. május 21. 11:05 Fekete István
A kalózkodás egyidős a tengeri kereskedelem megjelenésével: összeállításukban az ókortól a 19. század második feléig mutatjuk be a leghíresebb vízi útonállókat, akik az egyéni érvényesülés vágya mellett sokszor használták ki a nagyhatalmak versengése által okozott hatalmi vákuumokat. Hírhedt martalócok a tengeri népektől a legendás Roberts kalózig.
A tengeri népektől Kilikiáig
A történelem első ismert kalózai a lükiaiak voltak, akik a Kis-Ázsia délkeleti partvidékein hajózók életét keserítették meg. Az egyiptomi írnokok feljegyzéseiből tudjuk, hogy a lükiaiak az i.e. 14. században leigázták Ciprust, de már jóval korábban is igen aktív tevékenységet folytattak a Földközi-tenger keleti részében. A megváltozott történelmi realitásokat felismerve a népcsoport később az egyiptomiak zsoldjába szegődött, majd az ókori hettita birodalommal lépett szövetségbe.
A korszakban a legnagyobb fenyegetést kétségkívül a „tengeri népeknek” nevezett kalózok jelentették: a 13. században előbb az egyiptomi 19. dinasztia hatalmának szilárdságát tették próbára, később pedig III. Ramszesz fáraó trónjára törtek. A régészeti leletek arra utalnak, hogy a misztikus népcsoport Közép-Európából származott, s tagjai valószínűleg a nagy szárazság és az éhínség miatt menekültek keletre, s kezdték el végigrabolni a Mediterrán-térséget: először Mükénét, majd a Hettita-birodalmat és Egyiptomot rohanták le.
Amikor a tengeri népek i.e. 1191-ben elérték az Nílus menti birodalmat, egy hosszú és fáradságos hadjárat után kellett szembenézniük III. Ramszesz félelmetes seregével. Egyiptom fölényes sikerét kitűnő íjászainak köszönhette, s a győzelem annyira megsemmisítő erejű volt, hogy az i.e. 1150-ben indított második hullám során már csak önmaga árnyékára emlékeztetett az egykor rettegett kalózbanda.
Az ókori Görögország idején Kréta vált a kalózok legfontosabb menedékhelyévé. Az i.e. 10. században rabszolgák után kutató dór görögök érkeztek a szigetre, s miután tábort vertek, Kréta lett a kalózok égei-tengeri portyázásainak kiindulópontja, egészen az i.e. 2. századig, amikor a rodosziak meg nem tisztították a szigetet a tengeri martalócoktól. Athénnak azonban továbbra is fejfájást okozott az Égei-tenger szigetein burjánzó iparág kordában tartása. A félbarbárnak tartott etóliai szövetség megalakulása minden addiginál nagyobb kihívást intézett Athén számára, s az i.e. 3. századra az Égei-tenger egyeduralkodójává vált a görögök által félbarbárnak tekintett konföderáció. I.e. 192-ben a Római Birodalom vetett véget hatalmuknak, de addigra már a térségben számtalan helyen létesítettek hídfőállást. Legtöbbjük Kis-Ázsia déli partján talált magának menedéket, amelyből az ókori történelem legnagyobb és legfélelmetesebb kalózai, a kilikiai csoport nőtt ki.
Az adriai tengerparton az illír és a dalmát tengeri rablók megfékezése után Rómának óriási erőfeszítéseibe telt, hogy megtörje a kilikiai kalózok egyeduralmát: a szinte ex-lex állapotban élő hegylakók a Szeleukida-birodalom felett aratott óriási római győzelem után Mithridatész pontusi királlyal léptek szövetségbe. A kalózok a Mediterrán térség keleti részének kifosztása után egészen Palesztináig és Egyiptomig folytattak zsákmányszerző hadjáratokat, de nem csak a kereskedelmi hajókat támadták meg, hanem falvakat és part menti városokat is térde kényszerítettek, krétai kapcsolataik révén a rabszolgapiacba is bekapcsolódtak, a leggazdagabb emberek elrablásáért pedig váltságdíjat követeltek. Plutarkhosztól tudjuk, hogy i.e. 75-ben maga Julius Caesar is áldozatul esett a kilikiaik kalóztámadásnak, akit csak 50 talentum fejében, hosszas alkudozás - és a pletykák szerint teste "kihasználása" után - engedtek szabadon.
A kilikiai kalózok a Spartacus-felkelésnek nyújtott segítség után minden addiginál nagyobb nyomás alá kerültek, ugyanis a szenátus a tengeri rablók hatalmának megdöntése mellett kötelezte el magát. I.e. 67-ben Pompeius katonai diktátorként (lex Gabinia de piratis persequendis) arra kapott megbízást, hogy visszaállítsa Róma egyeduralmát a Mare Internum területén. „Róma megmentője” ötszáz hajóval és százhúszezer emberrel vágott neki a hadjáratnak, a szenátus pedig hatezer talentumot (ez ma az Egyesült Államok költségvetésének és hadseregének a felével érne fel) biztosított a diktátor rendelkezésére. Pompeius sikere előre borítékolható volt, a kalózok ereje ugyanis meg sem közelítette a római flottjáét.
A hadvezér csak a tengeri rablók vezetőit végezte ki, a többieket inkább kihallgatta, a cél ugyanis az volt, hogy a vallomásokkal Pompeius minél több sejtet tudjon lokalizálni és kézre keríteni. Róma megmentőjének negyven nap alatt sikerült megtisztítani a Mediterráneum nyugati és középső részét a kalózoktól, majd hozzáláthatott Kilikia kifüstöléséhez: a tengeri blokád ellen nem volt ellenszere a kis-ázsiai kalózoknak, Pompeius pedig diadalmenetben térhetett haza. A három hónapos hadjárat eredményeképpen Pompeiusnak négy évszázadon át tartó békét sikerült teremtenie a Mediterráneumban, de később a birodalom kettészakadásával, illetve a Nyugat-Római Birodalom bukásával, az erős központi hatalom hiányában ismét kedvükre fosztogathattak a kalózok.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
