Kalózkodás és történelem
2010. május 21. 11:05 Fekete István
A legismertebb gazfickók
A nyugat-európai flották hatásköre fokozatosan kitolódott, s a megnövekedett potenciált a felségvizeknek a kalózoktól való megszabadítására használták fel. Az 1700-as évekre a karibi térség, később Nyugat-Afrika, Észak-Amerika és az Indiai-óceán sem nyújtott már menedéket a kalózoknak. A kalózkodás igazi aranykorát sokan erre a rövid periódusra szűkítik le: a spanyol örökösödési háború után számtalan tengerész indult útnak, hogy végső elkeseredésében eljusson a karibi térségbe, Észak-Amerika keleti partvidékére vagy Nyugat-Afrikába, ahol a megcsappant fizetését busás jövedelmekkel tudja kiegészíteni. A tengeri útonállók exponenciális növekedését az európai tengeri kereskedelem látta kárát: az öreg kontinens országai a kereskedelmi hajók védelmére hirtelen a kalózok megfékezésében lettek érdekeltek, a brit haditengerészet pedig vasököllel csapott le a tengeri rablókra.
A korszak legismertebb alakja Edward Teach, közkeletű nevén Feketeszakáll volt, aki a 18. század első felének legrettegettebb tengeri rablójává nőtte ki magát. A bristoli születésű kalóz 1714 és 1718 között különösen Észak-Amerika keleti partvidékén volt aktív. Egy eredetileg rabszolgák szállítására épült, később a franciák kezére került hajón, a La Concorde-n utazott, amelyet Feketeszakáll „Anna hercegnő bosszújává” keresztelt át és fegyverezett fel. A legendás hajó roncsait, amely csak egy évig volt forgalomban, 1996-ban fedezték fel Észak-Karolina partjainál. Teach 1718-ban, a virginiai kormányzó csapataival folytatott harcok során lelte halálát.
A hasonló gazfickók közül Henry Morgan futotta be a legfényesebb karriert. A tehetős kisbirtokos családba született walesi kalóz a közép-amerikai térségben próbált szerencsét, ahol Edward Mansfield pártfogása alá került. A magát inkább törvényes fosztogatónak, semmint kalóznak tartó Morgan legnagyobb felzúdulást keltő támadását Panama lakói szenvedték el: a kalózkapitány 1700 martalóc élén a várost a földig rombolta, a lakókat pedig lemészároltatta. Jóllehet az akció nem kecsegtetett nagyobb értékű hadi zsákmánnyal, óriási csapást mért Spanyolországra, ugyanis a város az Újvilág második legfontosabb spanyol településének számított. A korona lovagi címmel jutalmazta Morgan erőfeszítéseit, aki élete utolsó éveit jamaicai cukorültetvényén tengette, s itt érte utol a halál is, 1688-ban.
Bartholomew Roberts az aranykor legsikeresebb tengeri rablója volt: több hajót foglalt és süllyesztett el, mint Feketeszakáll, vagy az 1701-ben nagy csinnadratta közepette kivégzett William „Captain” Kidd. Karrierjét a guineai öbölben kezdte, majd miután Howell Davis kalózai elfoglalták hajóját, csatlakozott a walesi kapitányhoz és a karibi térségbe került. A barbadosi és martiniquei kormányzóknak a kalóz megzabolázására tett erőfeszítései ellenére Robertsnek több mint 470 hajót sikerült levadásznia; ezzel a számmal csak Morgan vehette fel a versenyt. 1722-ben egy tengeri ütközet során lelte halálát, amikor legénységével visszatért sikereinek első állomására, Nyugat-Afrikába.
A 19. században a tengeri rablók hatalmának megtörésére irányuló összeurópai erőfeszítés után a sokadvirágzását élte a több sebből vérző kalózkodás, amelynek ezúttal nagy a latin-amerikai függetlenségi mozgalmak adtak lendületet: a karibi, illetve az észak-amerikai területek mellett egyre inkább Dél-Amerika lett az a térség, amelyet fokozatosan bekapcsoltak a martalócok vérkeringésébe, ugyanis a felkelők rá voltak szorulva a tengeri útonállók fokozottabb közreműködésére. Az 1846-os amerikai-mexikói háború idejére az Egyesült Államok haditengerészete oly mértékben megerősödött, hogy szinte a minimálisra csökkentette a Nyugat-Indiákon fosztogató kalózok által jelentett veszélyt, bár a tengeri hadviselés eme gyakorlata még az észak-déli polgárháborúban is folytatódott.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
