Megrendítő történetek az aradi vértanúk utolsó óráiból
2024. október 6. 15:05 Csernus Szilveszter
Az 1849. október 6-án kivégzett mártírok hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan lehet emelt fővel, méltósággal meghalni. A megtorlás hónapjai és annak menete a történelemkönyvekből már jól ismert, de az eltiport szabadságharc után feketébe öltözött nemzet sem ismerhette pontosan az október 6-i áldozatok végóráit, mert a kivégzések nyilvánossága korlátozott volt.
A megtorlás áldozatai
A megtorlás célja a rebellis magyar katonai és politikai vezetés lefejezése volt, így elhárítva egy újabb hasonló eseménysorozat megvalósulását. A jóváhagyott halálos ítéletek a kiadott császári irányelvek alapján kerültek végrehajtása 1849 januárjától egészen 1854-ig.
Ez azt jelentette, hogy Julius Jakob von Haynau táborszernagy 1849. szeptember 22-től szabad kezet kapott a császártól és a Schwarzenberg-kormánytól a halálos ítéletek jóváhagyására, vagy az esetleges kegyelem gyakorlására.
Giuseppe Bezzoli festménye Haynauról
A döntéssel Ferenc József hivatalosan elháríthatta magáról a kivégzések jelentős részének közvetlen felelősségét. Az udvar a „bresciai hiéna” szabadjára engedésével kívánta elvégeztetni a piszkos munkát.
A szabadságharc 35 magyar tábornoka közül tizenhármat az „aradi Golgotán” végeztek ki október 6-án. Mindannyiukat felségsértésben találta bűnösnek az aradi hadbíróság, és teljes fő-, rang- és vagyonvesztésre ítéltettek.
A temesvári Kiss Ernőre, az egykori huszárparancsnokra eleve lőpor és golyó általi halál várt. A váci csata hőse, Dessewffy Arisztid; az örmény származású Lázár Vilmos ezredes, hadtestparancsnok; és a zombori Schweidel József, a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka Haynau „kegyelme” folytán részesülhetett golyó általi halálban.
Kötél általi halálra ítélte ugyanezen hadbíróság a pozsonyi német Aulich Lajost, Buda ostromának egyik hősét; a horvátországi szerb Damjanich Jánost; a szintén onnan származó Knezić Károlyt; Láhner Györgyöt, aki a szabadságharc hadiiparáért volt felelős; a hesseni Leiningen-Westerburg Károlyt, aki magyar felesége révén került hazánkba; Nagysándor Józsefet, aki Buda bevételénél az elsők között hatolt be a Várba; a bécsi Poeltenberg Ernőt, aki osztrák-német volta ellenére harcolt a magyar szabadságért; Vécsey Károlyt, a második szolnoki csata győztes hadvezérét; és végül Török Ignácot, a magyar erődök műszaki felelősét.
Ez a fájdalmas, megalázó halálnem sosem volt jellemző nemesek, de különösen nem magas rangú katonatisztek esetében.
Arad egyébiránt 15 szabadságharcos vértanúságának volt a helyszíne 1849-ben: augusztus 22-én itt akasztották fel Ormai Norbert ezredest, majd október 25-én, már a tizenhármak után lőtték agyon Kazinczy Lajost. Utóbbi alezredes zárta az 1849-ben kivégzettek sorát Magyarországon.
Kazincy Lajossal, a nyelvújító Kazincy Ferenc fiával augusztus 22-én végzett a puskagolyó
„Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe”
A 13 aradi halálra ítélt utolsó óráit az aradi várba melléjük rendelt lelkészek beszámolóiból ismerjük. Howiger osztrák tábornok éjjel 2 órára rendelte be a várba a lelkipásztorokat a foglyokhoz. Az addig virrasztó 13 elítélt búcsúlevelet írt szeretteinek, de Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné még urukkal is találkozhatott.
A törött lábbal fekvő ortodox vallású Damjanich gorombán elküldte a hozzá küldött szerb pópát, szemére hányva, hogy „nemzete mennyit vétkezett a magyarság ellen”, így Sujánszky György minorita szerzetesnek gyónt meg, mindjárt azt követően, hogy áttért a római katolikus vallásra. „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg” – mondta Sujánszkynak.
Az utolsó éjszakán Aulich Horatiust olvasott, Török egy francia hadmérnök várerődítési könyvét bújta, Láhner fuvoláján játszott: Donizetti Lammermoori Lucia című operájából a haldokló Edgár búcsúáriáját fújta. Az előbb említett Sujánszky – Poeltenberg és Aulich gyóntatója, Damjanich „megtérítője” – szerint a foglyok leginkább Kossuthról tudakozódtak, a komáromi vár feladása még nem jutott el Aradra.
A megalázó akasztással kapcsolatban egyedül Damjanich aggódott: „nem félek a haláltól, mert ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy (...) azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg, golyó által végeztetnénk ki”. A verhetetlen tábornok még megvizsgáltatta a nyakát az általa külön Brünnből (ma: Brno, Csehország) rendelt hóhér, bizonyos Franz Bott által, a gördülékenyebb kivégzés érdekében.
Reggelre az osztrákok készenlétbe helyezték a katonaságot. A tüzérek égő kanóccal álltak az ágyúk mögött a várfalon. Tartottak Arad polgáraitól – Damjanich például különösen népszerű volt a városban –, ezért a kivégzéseket a Maros déli oldalán hajtották végre, a folyón való átkelést pedig megtiltották.
Elsőként a négy golyó általi halálra ítélt kivégzésére került sor. Reggel 7 óra előtt a vár egyik sáncához vezették Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Polgári ruhában rablánc nélkül, beszélgetve mentek kivégzőik elé.
A foglár régi szokás szerint háromszor kért minden elítéltre kegyelmet („Ich bitte um Pardon!”), amelyre Tichy cseh őrmester – a kivégzések végrehajtója – válaszolt: Istennél a kegyelem („Bei Gott ist Pardon!”). Ezután bekötötték a négy hős szemeit (a dúsgazdag családból származó Kiss úri eleganciával saját selyemkendőjét használta) Schweidelt kivéve, aki másodszorra sem engedte a foglárnak eltakarni szeme világát.
Tichy suhintott kardjával és a 12 katona sortüze 3-3 golyóval – a korabeli szabályoknak megfelelően – kioltotta október 6. első vértanúinak életét. Kiss Ernőnek csak vállát és altestét érték a lövedékek, így feltápászkodott és az égre emelte a kezét, amikor egy tiszt közvetlen közelről fejbelőtte, így a negyedik mártír is holtan zuhant a földre.
Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid és Schweidel József golyó általi halálra ítéltettek
Támogasd a 
szerkesztőségét!
