Gdanskban kezdődött a lengyel rendszerváltás
2009. február 6. 11:27 Mitrovits Miklós Terra Recognita Alapítvány
Az utolsó és az első választások
A „félig szabad” választásokat két fordulóban, 1989. június 5-re és június 18-ra írták ki. A Párt eleinte arra törekedett, hogy közös listát állítson az ellenzékkel, de miután a tervük a kerekasztal-tárgyalásokon megbukott, kitalálták a „nem konfrontálós” kampányt. Ez azt jelentette, hogy a választásokon résztvevő pártoknak, szervezeteknek tartózkodniuk kellett az alkotmányban meghatározott politikai rendszer alapjainak támadásától (értsd: a LEMP vezető szerepének és a Szovjetunióval kötött szövetségi szerződés megkérdőjelezésétől), illetve tartózkodni kellett az olyan problémás ügyek felvetésétől, mint a népi Lengyelország megalakulása, a múltban elkövetett hibák felelőssége és a hadiállapot kihirdetése. Ezen kívül nem teremtették meg az egyenlő feltételeket a médiában sem. Bár létrejött az ellenzéki Gazeta Wyborcza (Választási Újság) című lap Adam Michnik vezetésével, de a televízió továbbra is a Párt ellenőrzése alatt maradt.
A Párt minden várakozása ellenére a Szolidaritás (vagyis az Állampolgári Bizottság) elsöprő győzelmet aratott, a két fordulóban a számára megszabott összes helyet megszerezte, a szenátusi 100-ból pedig 99 helyet nyert. A Párt csúfos veresége nem csupán az egyéni mandátumok terén következett be, hanem az országos listán is. A 35 fős listáról mindössze ketten jutottak mandátumhoz. A részvétel viszont meglehetősen alacsony, mindössze 62 százalékos volt. Mivel a mandátumok többsége egyéni jelöltek között dőlt el, így a Szolidaritás győzelme nagyobbnak látszott a valóságosnál: a szavazatok 72 százalékát szerezték meg; ha a szavazásra jogosultakhoz viszonyítunk, akkor csupán a lakosság 40%-a adta a voksát a Szolidaritásra.
Az ilyen statisztikai részletek azonban még a bukott Pártot sem foglalkoztatták. A Politikai Bizottság megdöbbent az eredmények láttán, hiszen meg voltak győződve arról, hogy nyerhetnek. Ráadásul egyre bizonytalanabbá vált az elnökválasztás is. Jaruzelski mellett Kiszczaknak is voltak támogatói, de a Szejm ingadozó képviselői miatt az is elképzelhető volt, hogy esetleg egyik pártvezetőt sem választják meg. Wałęsa és Michnik újra Kiszczakkal tárgyalt és megegyeztek abban, hogy ha Jaruzelski lesz az államfő, akkor ellenzéki legyen a miniszterelnök. Július 3-án a Gazeta Wyborcza sokat sejtető címe („A ti államfőtők, a mi miniszterelnökünk”) jelezte, hogy megállapodás született. Az éppen aznap Párizsban tartózkodó Vagyim Zaglagyin, Gorbacsov tanácsadója azonban egy kérdésre válaszolva tudatta: „A döntés a lengyel barátaink ügye. A kapcsolatainkat fenn fogjuk tartani minden megválasztott kormánnyal Lengyelországban.”
Jaruzelski államfővé választását támogatta George Bush amerikai elnök is, amikor július 10-11-én Varsóban tartózkodott, emellett számos alkalommal világossá tette, hogy az Egyesült Államok csak abban az esetben nyújt gazdasági segítséget Lengyelországnak, ha a liberalizáció folytatódik. Végül július 19-én egyetlen szavazattöbbséggel elnökké választották Wojciech Jaruzelskit a két ház együttes ülésén, helyét a Párt első titkári funkciójában Rakowski vette át. A Rakowski-kormány azonban mielőtt lemondott volna, augusztus 1-jén bevezette a piaci árakat, ami hamarosan hiperinflációhoz vezetett. A Kiszczak-kormány intermezzója után 1989. augusztus 25-én Tadeusz Mazowiecki vehette át a kormányzást.
Az új kormány meglehetősen vegyes képet mutatott: a belügyminiszteri posztot Kiszczak tábornok, a honvédelmi minisztériumot pedig Florian Siwicki (a hadiállapot egykori vezetői) tartotta meg. A munkaügyi és szociális tárcát Jacek Kuron, az ellenzék legendás alakja kapta meg. Kulcsfontosságú volt a gazdasági minisztérium, melyet Leszek Balcerowicz vett át, aki a gazdasági liberalizáció híve volt már 1981-ben is. A kormány december 30-án benyújtotta a Szejmbe a „Balcerowicz-terv” néven elhíresült sokkterápia programot, melyet Jaruzelski elnök is megerősített. A terv a liberális piacgazdaság azonnali, átmenet nélküli bevezetését tartalmazta.
Az első nép által választott államfő megválasztására közel egy év múlva, 1990. november 25-én, illetve december 5-én került sor. A társadalom csalódottságát mutatta (majdnem 700%-os infláció, munkanélküliség, áremelkedések), hogy Wałęsa komoly ellenfél nélkül az első fordulóban csupán a szavazatok 40%-át tudta megszerezni. Majd a második körben az addig teljesen ismeretlen, Kanadából hazatért Stanisław Tyminskivel szemben tudott csak nyerni 70-30 arányban, alig több mint 50 százalékos részvétel mellett. Az első általános, közvetlen, egyenlő és szabad Szejm-választásokra 1991. október 27-én került sor.
Irodalom:
Polska 1986-1989: koniec systemu. Tom 1-3. Warszawa, ISP PAN, Trio, 2002.
Andrzej Garlicki: Karuzela. Rzecz o Okrąglym Stole. Warszawa, Czytelnik, 2003.
Tajne dokumenty Biura Politycznego i Sekretariatu KC. Ostatni rok 1988-1989. Londyn, Aneks, 1994.
Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
