Az amerikai magyarság 1941-ben
2003. július 29. 18:34 Kosáry Domokos
Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak
Az öregek még magyarul kérdeznek - a fiatalok már angolul válaszolnak. Ők már beleszülettek az új világba. A második nemzedék amerikai nemzeti iskolákban nevelődik és már büszke arra, hogy kint született. Biztosabban mozog és egy kicsit talán le is nézni az öregek vidékiességét, távoli meséit. Az óhazai vendég néha zavartan hallgatja, amint egy-két élénkebb fiatal, igaza tudatában, kioktatja az idősebbeket saját otthonukban. Amerikainak lenni jó, idegennek kicsit kényelmetlen, alsóbbrendű. Az átlag Magyarországról sokat hall, de keveset tud. Messzi, kis föld valahol bajos Európában, melyről volt európaiak, sajnos- egy-két úgynevezett magyar lap is, ellenőrizhetetlen vádakat mondanak. A fiatal nemzedék a szülők idegenszerűségétől megszabadult - s ugyanakkor standardizálódik is és erre büszke is. Az amerikai sablon életet éli, és a baseball-eredményeket olvassa, de lelke mélyén, egy kicsit gyökértelen is. Ösztönösen oda még nem, ide már nem tartozik. Ezért szólnak egyesek aggódva az átmeneti nemzedékről, bár sok a kivétel.
Vannak különösen gondos magyarok, akik nevelési metódusa ezt az eltávolodást fájdalom nélkül, több nemzedékre igyekezett elosztani. Bár oly értelmiségi is van, ki második helyett mindjárt harmadik nemzedéket akar neveli és gyermekeit csak angolul tanítja meg. A két nemzedék lelki habitusának különbsége mindenütt látszik. Ravasz László mesélte, hogy mikor egy amerikai prédikációját így kezdte: otthon most kelnek útra a fecskék, az öregek lehajtott fejjel könnyezni kezdtek, a fiatalok pedig felvetették a fejüket és mosolygó érdeklődéssel valami történetet vártak. Pedig minden kinti vezető magyar tudja, hogy a jövő a fiatalokon fordul meg.
Az egyházak, közületek értük küzdenek. Ameddig lehetett, egyeseket hazaküldtek. Persze a vasárnapi s nyári iskola külön megterhelés a kisebbeknek, akik ott egy távoli ország nyelvéről és történetéről hallanak. Van igen szép iskola is, de e sorok írója látott olyat is, hol a kelleténél sötétebb bőrű gyerekek énekelgettek a kis magyarokkal: másik, akiknek tellett, nyári táborba, camp-be mentek. A döntő kor, amikor az ifjú elvész a magyarság számára, eltagadja magát, vagy pedig amerikai volta mellett is valami mélyebb, lelki együttérzés bontakozik ki benne: a húszas évek elejére már közel van befejezéséhez. A második nemzedék ma ideért.
A lényeg talán éppen ez: a szellem a fontos, nem pusztán a nyelv, bár, amíg lehet, az utóbit sem szabad sorsára hagynunk. A fiatalokhoz azonban már angolul kell szólani, és csak a szellemen át szerethetik meg újra a nyelvet is. Angolul kell a vádaskodásra megfelelnünk, de kerülve minden dicsekvést. Hibákat és nehézségeket sem kell eltagadnunk: akinek szülei szegényen vándoroltak ki, nehezen hisz a kicsinyeknek jutó szárnyak és combok költői bőségében. Egyszerű, precíz és tiszta hang, az ő mértékük szerint: nincs szükségünk arra, hogy túlmenjünk a tényeken. Nem a rövidhullámú hírek lapszemléje hat rájuk, hanem a magyar kultúra, teremtő erő és építő akarat tényei: legyen az sikeres állam intézkedés, zenei alkotás, csecsemőgondozó felállítása, vagy prózai csatornaépítés. A múltban azt keresik: mi voltunk, mit tudtunk alkotni és adni, és a jelenben is: mit adunk napról-napra?
A magyarság mindenkori eredményeinek állandó és tényszerű ismertetésével lehet meggyógyítani alsóbbrendűségi érzésüket, s megadni nekik a biztonságot, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. A helyzet kulcsa ez: szégyenli-e valaki származását, mert kedvezőbbnek hiszi, vagy büszke rá, mert tudja, hogy erre van annyi joga mint bárki másnak. Lehet valaki angol anyanyelvű, hű amerikai: származását csak öncsalással tagadhatja el. Ha származásuk gátlások helyett, büszkeséget ad nekik: ezzel nemcsak nem fordulnak el új hazájuktól, hanem egészebb emberként foghatnak munkához. Ebben az irányban történt már valami, de a teendő még több. A kezdeményezések közt itt csak egy komoly és szép kísérletről emlékezünk meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
