Jókai Mór egész családja ellenezte Laborfalvi Rózával való házasságát

2024. november 20. 09:05 Múlt-kor

A neves színésznő elszegényedett székely nemesi családba született laborfalvi Benke Judit néven 1817. április 8-án. Édesapja, Benke József még fiatalkorában, ügyvédi tanulmányait hátrahagyva választotta a vándorszínészi pályát. Lánya a budai Várszínháznál lépett apja nyomdokaiba, ahol a kor ünnepelt színésznője, Kántorné Engelhardt Anna is játszott.

A híres primadonna „színiiskolát” is fenntartott a társulat ifjú színésznői számára, ami a korabeli beszámolók szerint abból állt, hogy két-három lánynak megengedte, hogy nála lakjon és végezze a háztartási munkákat, azok cserébe pedig elkísérhették őt a színházba, és a színfalak mögül nézhették, miként játszik ő a közönségnek. Szőllősi Lajos és Szigligeti Ede példáját követve Benke Judit nemesi előnevével iratkozott fel a színlapra, és 1833. október 27-én Laborfalvi Rozáliaként lépett először a világot jelentő deszkákra.

Barabás Miklós portréja a színésznőről

A Honművész folyóirat így emlékezett meg róla: „Szép alakja, tiszta organuma, és helyes szólejtése szép reményt nyujta jövendője felől.” Laborfalvi 1834-ben Győrött és Kassán játszott Komlóssy Ferenc színtársulatával, majd 1835-ben visszatért a Várszínházba, 1837-ben pedig az alakuló Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti Színház) társulatához csatlakozott. Az augusztus 22-i megnyitón Eduard von Schenk Belizár című drámájában Antónia szerepét alakította kitörő sikerrel. Repertoárját a továbbiakban tragikus női szerepek alkották: játszotta Thisbét Victor Hugo Angelójában, a címszerepeket Szigligeti Rózsájában és Czakó Leonájában, Gertrudot a Hamletben, Kleopátrát, Stuart Máriát, valamint Bornemissza Annát is.

1848. március 15-én este a Nemzeti Színház a Bánk bánt játszotta, Laborfalvi Rózával Gertrudis szerepében. Ezen az előadáson, pontosabban még előtte, a színfalak között találkozott először Laborfalvi a nála majd’ nyolc évvel fiatalabb Jókai Mórral. A színésznő és az Életképek ifjú szerkesztője között gyorsan kialakuló viszonyt az ifjú író környezete igen rossz szemmel nézte. Petőfi Sándor, akivel Jókai ekkoriban együtt lakott, mindent megtett, hogy barátját meggyőzze a kapcsolat megszakításáról, de nem járt sikerrel.

Még azt a merényletet is elkövette, hogy levelet írt Komáromba Jókai édesanyjának, Jókay Máriának, és az író nővérének, Eszternek, hogy igyekezzenek ők is Móric lelkére beszélni. Özvegy Jókaynéről dédunokája, Hegedüs Loránt írja egy helyen, hogy amikor a megszállt Komáromban a német adminisztrátor törvénybe idézte, válaszul maga helyett hamus kenyeret küldött, ami közismert népi gyógymód volt a kutyák veszettségére. Hogy, hogy nem, Jókaynét többé nem idézték törvénybe.

Minden igyekezet hasztalannak bizonyult: hiába ismertették meg Jókait a választottja hűtlenségéről szóló pletykákkal, hiába mutatták be neki a színésznő Lendvay Mártontól házasságon kívül született lányát, Benke Rózát, hiába ment utánuk egy svábhegyi nyaralóba maga az özvegy nagyasszony: Jókai és Laborfalvi megszöktek előle, és 1848. augusztus 29-én összeházasodtak.

Laborfalvi Róza nem csupán a színpadon alakított királynőket, a családi életben is szívesen helyezkedett uralkodói szerepbe. A szabadságharc kezdetekor ő sürgette a harcoktól húzódozó Jókait, hogy csapjon fel nemzetőrnek; a császáriak diadala után pedig az író elmondása szerint ő szerzett neki komáromi menlevelet (Geleitschein), amelyet állítólag nem kisebb személlyel, mint Haynau táborszernaggyal láttamoztatott. (A menlevél történetét Jókai és az utókor valószínűleg erősen kiszínezte; sajnos az irat nem maradt ránk, hogy tisztázza a kérdéseket.) Ez a nemes gesztus békítette ki Laborfalvival a fia házassága miatt azóta is haragvó Jókaynét. Mivel Jókai csak álnév alatt, itt-ott publikálhatott néhány száz forintért, főként Laborfalvi színházi fizetéséből éltek meg, amely ekkor 3100 forintra rúgott.

Az asszony gondoskodott arról, hogy férje békében dolgozhasson, és igyekezett tőle mindent távol tartani, ami elvonhatja figyelmét a munkától. Ezt olyan hévvel cselekedte, hogy változatos pletykák kaptak szárnyra arról, miképp tartja papucs alatt Jókait: még az a legenda is elterjedt, hogy a férj csak akkor kapott enni, ha előtte leadta a napi megírt penzumot feleségének. Bármennyire is igyekezett azonban kordában tartani Jókait, azt ő sem akadályozhatta meg, hogy az író időnként szerelmi kalandokba bonyolódjon. Laborfalvi ezekről természetesen mindig tudomást szerzett, és egymást követték a hol csendesebb, hol zajosabb családi botrányok. Különösen nagy port vert fel Jókainak Lukanics Ottiliával folytatott viszonya.

Az író gyámleányául fogadta a tüdőbeteg Ottiliát, akiről Az arany ember Noémijét is mintázta, de hamar mélyebb érzelmeket kezdett tápláni iránta. Amikor Ottilia tizenkilenc évesen elhunyt, leveleit és levágott haját elküldte Jókainak, aki helyett viszont Laborfalvi bontotta fel a csomagot – képzelhetjük, hogy milyen eredménnyel.

Laborfalvi 1859-es visszavonulásáig a magyar színjátszás koronázatlan királynője volt. A színpadtól ezután sem tudott teljesen elszakadni: jótékony célú fellépéseket egészen 1869-ig vállalt. A közönség utoljára – tizennégy év szünet után – 1883. november 30-án láthatta Miskolcon, ahol művészi érdemeinek elismeréseként a koronás arany érdemkeresztet kapta. 1886. november 20-án, tüdőgyulladásban hunyt el a Sándor (ma: Bródy Sándor) utca 36. alatti lakásukban. November 22-i temetésén Paulay Ede mondott gyászbeszédet, és tisztelőinek tömege kísérte utolsó útjára a legendás színésznőt.