Ez a különös kép mintha a manapság divatos Böngészők című sorozat középkori változata lenne: messziről mutat egy meseszerű tájat, amelyben apró figurák nyüzsögnek. A szereplők azonban nem hétköznapi emberek, hanem remeték, akik a III–IV. századi Egyiptomban, Remete Szent Pál és Szent Antal példáját követve a Théba környéki sivatagba vonultak vissza. Magányos, önmegtartóztató, az Istennel való párbeszédnek szentelt életformájukkal ők teremtették meg a keresztény szerzetesség alapjait. 

Az életükről szóló legendagyűjtemény – Domenico Cavalca népnyelvi fordításának köszönhetően – Toszkánában már a XIV. század közepétől népszerű olvasmány volt. Csoportos ábrázolásuk hamarosan a festészetben is megjelent, sőt 1420 körül Firenzében egy, a témát bemutató önálló képtípus is kialakult. Bár számos ilyen festmény készült, ezek közül csupán egy, az Uffiziben őrzött fatábla maradt fenn eredeti formájában. Ez a mai szemlélőt is rabul ejtő részletgazdagsága mellett azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert születése körül a korszak jelentős személyiségei, Ambrogio Traversari, Cosimo de’ Medici és Fra Angelico bábáskodtak. 

Jobban megérthetjük a thébai remeték életét bemutató képtípus kialakulásának és rövid firenzei virágzásának körülményeit, ha kicsit távolabbról indítjuk a történetünket. A keleti kereszténységben a IV. századtól folyamatos, élő gyakorlat volt a remeteség, ezzel szemben nyugaton csak a X. század végétől vált népszerűvé a vallásos életnek ez az aszkétikus formája. A XI–XII. században egyre több szerzetes hagyta el a meglazult fegyelmű kolostorokat, és választotta helyettük a csendes, visszavonult életet.

A sivatagi atyák hagyományát újjáélesztő mozgalom eredményeként Európa-szerte remeteközösségek alakultak, amelyekből új szerzetesrendek – például a ciszterciek, kamalduliak vagy pálosok – jöttek létre. Tagjaik nem az egyedüllétet, hanem a fokozott önmegtartóztatást keresték, számukra a kivonulás nem végcél volt, hanem egy új kezdet és eszköz a rendjük megreformálására.

Megszelídített vadon

A pusztaság és a remeteség kezdetektől szorosan összekapcsolódó fogalmak. Mivel az ember az üres, végtelen térben tudja leginkább megtapasztalni Isten jelenlétét, ezért a szemlélődő élethez a legmegfelelőbb hely néptelen és elhagyatott. Az egyiptomi sivataghoz hasonló, kietlen vidék azonban a középkori Európában nem volt, így a nyugati remeték inkább sűrű erdőket, szigeteket vagy nehezen megközelíthető hegyvidékeket választottak lakhelyül. A letelepedést követően általában meg kellett küzdeniük a természettel: fát vágtak, bozótot irtottak, és feltörték a szűzföldet, azaz megszelídítették és szorgos munkával termékeny tájjá alakították a vadont. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. tél számában olvasható.