Az amerikai magyarság 1941-ben
2003. július 29. 18:34 Kosáry Domokos
Hamar be fogja olvasztani
| Kossuth amerikai bélyegen |
Akik felismerték Magyar Amerika kérdéseit, többé-kevésbé mind ilyen gondolatokhoz érkeztek el. Hiszen a kinti magyarságot nem lehet az amerikai fejlődésből, melynek részese, kiszakítva szemlélni, sem pusztán hazai szempontokból megérteni. Magyar Amerika története nemcsak a magyar népi elem vándorlásának, hanem inkább az amerikai nép kialakulásának, nemzetté válásának egyik rész-fejezete. Ez magyarázza a kivándorlók területi és társadalmi elhelyezkedését is.
Amerika fehér népessége három nagy fokozaton át, három más és más jellegű európai kivándorlási hullámból alakult ki. Az első fázis eredménye volt a keleti part 13 kolóniája, mely a XVIII. század végén kivívta függetlenségét. Ez az Amerika, ha eltért is egymástól New England puritanizmusa és a Dél ültetvényes arisztokráciája, elsősorban angolszász és protestáns jellegű volt. A középen angolok, skótok mellett élő protestáns írek s pennsylvaniai német pionírok is beleillettek.
A mások hullám különösen a XIX. század negyvenes éveitől kezdve érte el az újvilágot, az ír éhínségek, a német politikai mozgalmak nyomán. 1840-1880 közt több mint 9 millió európai vándorolt ki, nem főként angol-szász, de kilencven százalékban északi elem, közel egyharmad német, sok ír és skandináv. E bevándorlás enyhítette a puritán és protestáns jelleget, de maga is a pionír-élethez hasonult. A nyolcvanas évek végén indult meg azután a harmadik európai hullám. Ettől kezdve a világháborúig egy közel húszmilliós, nemzetiségileg igen heterogén áradat érte el Amerika partjait. E hullám elsősorban Európa mediterrán-latin, balkáni és kelet-európai szláv tájairól indult el, többségében katolikus volt, de protestáns, görögkeleti, sőt zsidó elemekkel. Kevesen jöttek Németországból vagy Angliából, sokan Olaszországból, a Monarchiából, Oroszországból. E tarka néphullám nagy része szegény agrárlakosságból került ki, melyet a magasabb ipari munkabérek vonzottak. Így már nem nyugatra, az üresebb tájakra vonult, nem a vadon ellen küzdött pionírként, hanem a kontinens keleti felén maradt és a parti nagyvárosokban, onnan meg tovább költözve a valamivel nyugatabbra fekvő ipari centrumokban és bányavidékeken telepedett le.
A harmadik hullám már nem a kontinensnek a természettől való elhódításában, hanem annak ipari felépítésében vett részt. Vele nagy tömeg, új olcsó munkaerő érkezett, mely az amerikai fehér társadalom alsó rétegében helyezkedett el. Ez a hatalmas, eleinte amorf tömeg helyenként, így a nagyvárosok szélein, valóságos nemzetiségi negyedeket hozott létre és bennük, ha sokszor nyomorúságosan is, tovább élt oroszul, spanyolul vagy akár jiddisül. Az egyének amerikanizálódása, látszatra gyorsan ment. Lelkileg, természet szerint annál lassabban. A francia André Siegfried, kinek kitűnő könyvéből a fenti adatok is származnak, 1914 augusztusában, New Yorkban feljegyzi, hogy franciák, németek, magyarok sorban állnak a konzulátusok és hajóstársaságok előtt. A háború lelki próbája megmutatta, hogy erősebb bennük az európai, mint az amerikai. Ez a jelenség igazat látszott adni azon kevesek aggodalmának, akik az asszimiláció válságára már előbb felhívták a figyelmet, és akik az amerikai nép lelki, s részben faji egységét, nemzeti jövőjét féltették az idegenek növekvő tömegétől. A világháború után ez az aggodalom általánossá lett és az európai bevándorlást erősen megszigorító 1921-es és 1924-es törvényekben is kifejeződött. Ezek igyekeztek elvágni a jövevény-hullám folytatását, abban a reményben, hogy az idő természetes munkája és az amerikai nemzeti nevelés lehetőleg hamar be fogja olvasztani a még tekintélyes, idegennek maradt tömböket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
