A társadalmi homogenizáció véres eszköze – így született az inkvizíció

2018. augusztus 16. 12:57 Múlt-kor

A spanyol inkvizíció intézményét sokszor az intolerancia legjellemzőbb példájaként említik. Bár kétségkívül így is volt, a fanatizmus és eltökéltség nem kizárólag spanyol jellegzetesség, hanem az egész akkori Európát jellemezte. Az abszolút monarchiák ugyanis az egységes vallás kézbentartásával a konszolidációt igyekeztek fenntartani és radikálisan elutasítottak minden vallási vitát. De nem csak az uralkodók és a római katolikus egyház képviselői viselkedtek így. Ricardo García Cárcel történész szerint „a tolerancia nem az eretnekek monopóliuma és az intolerancia sem az inkvizítorok monopóliuma volt.” A protestantizmus vezetői és előfutárai, Luther, Kálvin, Knox és a többiek az általuk eretneknek tartott több ezer katolikust, zsidót és más egyház tagjait éppúgy üldözték, mint a katolikusok a lutheránusokat.

Az anabaptistákat például radikális reformátoroknak nevezték, mivel azok az első keresztény közösségeket tartották példaképnek és nagy hatást gyakoroltak a német és svájci szegényekre. A gazdagok és tehetősek iránti kritikájuk miatt veszélyes forradalmároknak tekintették őket. Vezetőjüket, Münzer Tamást, aki a társadalmi rendet veszélybe sodró parasztfelkelés élére állt, kínzások közepette végezték ki. Az aragóniai Szervét Mihályt maga Kálvin küldte a máglyára Genfben 1553-ban. Mindez néhány hónappal azután történt, hogy megmenekült a francia katolikus inkvizíció karmai közül, ahol jelképesen elégették a képmását.

Míg a tolerancia szó számunkra a demokratikus szabadságjogok eszméjén alapszik addig a 16-17. században ez egészen másképp festett. A vallásban tanúsított hajthatatlanságot és az elvek szigorú betartását erénynek tartották. És mivel a kor gondolkodását átitatta a vallás, nem volt ez másképp a politikában sem. A kétségeket és a máshogy gondolkodást hitbeli bizonytalanságnak és gyengeségnek tekintették. Számukra ez egy Isten nélküli világképhez vezetett volna és ezzel az egyház megkérdőjelezéséhez, ami pedig halálos bűnnek számított.

A kezdetek

Az inkvizíció a 13. században olyan eretnekségek ellen jött létre mint például a katarok mozgalma Dél-Franciaországban. Az egyház és a politikai hatalom összefonódott és a vallási megosztottság veszélyeztette a nemesek, a királyok és a vallási elöljárók tekintélyét. A pápa egy új kolduló rendet, a dominikánusokat helyezte az új intézmény élére. A buzgalmukról és intellektuális felkészültségükről ismert rend alapítója Domingo de Guzmán volt.

Az inkvizíció a 14. században a templomosokkal szemben lépett fel, majd a 15-16. században vált a spanyol korona eszközévé. 1478-ban a katolikus királyok engedélyt kaptak, hogy Kasztíliában, majd Aragóniában saját kezükbe vegyék az inkvizíció intézményét. A cél a zsidó hitről áttért hamis keresztények megregulázása volt. Két év múlva két dominikánus vezetésével Sevillában megtörtént az első autodafé hat kivégzéssel.

A középkori inkvizíciótól eltérően, Spanyolországban a monarchia kezébe került az intézmény. A cél a lakosság vallási szempontból való uniformizásálása volt, „hű alattvaló”, „hű keresztény” jelszóval. A király kinevezhette a főinkvizítort, (akit a pápa természetesen mindig elfogadott). Az inkvizíció az állam eszközévé vált, a vallásos egység pedig politikai céllá, hiszen ez tartotta össze a királyságokat.

Az utóbbi években nagy viták alakultak ki az inkvizíció tényleges hatásával kapcsolatban. Benzion Netanjahu (az izraeli miniszterelnök apja) történész véleménye szerint az inkvizíciós üldözés nem vallási, hanem faji alapon történt, és a hispán rasszizmust a német nácizmushoz hasonlította. Az antropológus Christiane Stallaert is osztja ezt a nézetet, szerinte az inkvizíció és a nácizmus közös vonása a tiszta vérvonalhoz való ragaszkodás volt. Eszerint az elmélet szerint mindez a zsidó nép elleni genocídium létezését bizonyítja különböző századokban. Ezt az elméletet ugyanakkor több zsidó történész is tagadja. A spanyol Antonio Domínguez Ortiz például elutasítja a párhuzamot, és a források helytelen alkalmazásával vádolta meg Netanjahut. A források szerinte ugyanis magukért beszélnek: az Inkvizíció a hamis áttérőket nem faji okokból, hanem azért üldözte, mert nem találta őket jó katolikusnak. Minderre bizonyíték, hogy nagyon sok áttért zsidó és leszármazottja magas társadalmi rangot szerzett.

Pszichológiai terror

A főinkvizítor és a tanács  6-8 másik tagja az ünnepnapokat kivéve minden nap ülésezett. Kasztíliában 11, Aragóniában 4, Szicíliában és Szardínián 1-1, míg Amerikában 3 bíróságot állítottak fel. Az első évek voltak a legvéresebbek, 1520-ig nagyon sok hamis áttért zsidót üldöztek. A legkeményebb a kasztíliai Tomás de Torquemada és a córdobai Diego Rodríguez Lucero volt, utóbbi magát a granadai püspököt is megvádolta és 200 embert küldött máglyára (végül a tömeg megostromolta a börtönt és el kellett őt távolítani a posztjáról).

Az inkvizíció tombolását V. Károly trónra lépése fékezte meg, és ha az északi államokban nem győzedelmeskedik a protestantizmus, valószínűleg meg is szünteti az intézményt. De mivel a vallási vitákat politikai ellenállásként értékelte, megmaradt az inkvizíció szerepe. II. Fülöp szintén a lutheránusok, a muzulmánok és a titokban zsidó vallást gyakorlók ellen alkalmazta az inkvizíció eszközét, de az áldozatok száma ekkor már meg sem közelítette az első időszakét. Mivel a következő években egyre kevesebb eretnek veszélyeztette az egyház egységét (vagyis a királyi hatalmat), így megnőtt a szexuális alapú és ideológiai természetű üldözéses ügyek száma. A 17. században egyre csökkent az intézmény szerepe, az utolsó nagy, több száz áldozatot követelő autodafé 1680-ban, a madridi főtéren zajlott, amelyet Francisco Ricci híres festménye is ábrázol.

A Bourbonok az abszolutizmus és a felvilágosodás eszméivel háttérbe szorították az inkvizíciót, sőt nem ritkán maga a Szent Hivatal volt kénytelen szembeszegülni a felvilágosult gondolkodók eszmével. V. Fülöp uralkodása alatt már csak 1500 per zajlott, míg III. és IV. Károly idejében „mindössze” négy embert küldtek máglyára.

A 18. század végén az intézmény minden erejét a francia forradalmi gondolatok elterjedésének megakadályozására összpontosította, ami nem csoda, mert a Francia Enciklopédia a Szent Hivatal definícióját a következőképpen határozta meg: „fanatikus bíróság, az ész, a kultúra, a művészet és a boldogság akadályozója”. 1808-ban, amikor Napóleon seregei bevonultak Spanyolországba, megszüntették az inkvizíciót. 1814-ben, miután VII. Ferdinánd visszakerült a spanyol trónra, visszaállította a Szent Hivatalt. Az inkvizíció utolsó ismert áldozata, Cayetano Ripoll tanító, akasztófán halt meg eretnekség vádja miatt.

„Kriptozsidók” és mórok

Az inkvizíció megalapításának fő okául sokan az áttért zsidókat és mórokat teszik. Egyes történészek szerint ők szenvedték a legtöbbet, több mint 3500-at végeztek ki közülük. Antonio Domínguez Ortiz 400.000-re teszi a XV. században az Ibériai-félszigeten élő hitüket gyakorló és áttért zsidók számát. 1492-ben közel 100 ezer zsidót űztek el, azokat, akik nem vállalták a megkeresztelkedést.  Az áttérések már az 1391-es zsidóüldözések idején megkezdődtek. Andalúziában az áttértek nagy része tovább gyakorolta a hitét, míg az ország középső részén sokan valóban felhagytak a zsidó vallással. Ezek az „őszintén” áttért zsidók főleg kézművességgel, kereskedelemmel foglalkoztak, de sokan közülük a szellemi területen váltak ismertté, fontos szerepet töltöttek be a városok kormányzásában, a királyságban, de az egyházban is. Luis de León, Luis de Góngora, és Tomás de Torquemada is zsidó származású volt.

A mórok a 16. század első felében kényszerültek tömeges áttérésre. Éppúgy mint a zsidók esetében, a mórok áttérése is a társadalom homogenizálását szolgálta. Az inkvizíció az ő esetükben is a vallásukat titokban gyakorlók ellen irányult. 1566-ban Alpujarrasban felkelés tört ki az inkvizíció ellen, de véres leszámolás lett a vége. Az esetek száma megközelítette a 11 ezret. 1609-ben több mint 300.000 mórt űztek ki Spanyolországból és ezzel véget ért az inkvizíció szerepe a mórokkal szemben. Az utolsó per 1620-ban volt. Valójában a kiűzés nem is az egyház vagy a Szent Hivatal ötlete volt, hanem az államtanács javasolta III. Fülöpnek, nehogy a mórok együttműködjenek a törökökkel vagy a berber kalózokkal, esetleg a franciákkal, a hispán korona legnagyobb ellenségével.

Képtelenség pontosan megállapítani a spanyol félszigeten három és fél évszázadon át tomboló inkvizíció áldozatainak számát. Erre vonatkozóan a mai napig nem áll rendelkezésünkre megbízható forrás.