A „pogány” szó eredetéről
2025. szeptember 4. 19:00 Múlt-kor
Ha meghalljuk ezt a szót: pogány, azonnal a kereszténység tanától távol álló, többistenhívő vallások juthatnak az eszünkbe. Pedig a kifejezés eredeti jelentése egyáltalán nem kapcsolódott semmilyen hitbeli tevékenységhez: a klasszikus latin nyelvben a vidéken élő embereket illették a lexéma eredeti verziójával. Mégis hogyan válhatott az évszázadok során ez a hétköznapi szó egy lekicsinylő és negatív hangvételű jelzővé?
A szó etimológiai eredete
A „pogány” szó eredetének tekinthető pagus kifejezés a klasszikus latinban "körülhatárolt vidéki területet" vagy "vidéki körzetet" jelentett. Ebből jöhetett létre a paganus, amely a köznapi nyelvhasználatban az ezeken a területeken élő, falusi emberekre vonatkozott. Fontos megjegyeznünk ugyanakkor, hogy ez utóbbi kifejezésnek gyorsan kialakult egy másik jelentése is: a római katonai szakzsargonban a "civil" vagy "nem katona" személyeket is így nevezték. A vizsgált szó tehát már ebben a korai időszakban is a megkülönböztetést szolgálta: elkülönítette a milicistákat a civilektől, illetve a vidékieket a városiaktól.
A kifejezés átalakulása
A kifejezés mai jelentését a Kr. u 3. és a Kr. u 4. század környékén – a kereszténység rohamos terjedésével párhuzamosan – nyerhette el. Ez az átalakulás a szó két korábbi, fentebb már ismertetett értelmezésén alapult. Egyrészt a vizsgált időszakban a vidéki, mezőgazdasági munkát végző lakosság sokkal erősebben ragaszkodott ősei régi vallásához, mint a városi civil népesség; ennélfogva a szó „vidéki lakos” jelentése szép lassan negatív felhangot nyert és összekapcsolódott a hitetlenség képzetével is. A szó másik, – korábban a katonák körében alkalmazott – „civil” értelemben való használata szintén hozzájárult a kifejezés jelentésének megváltozásához: mivel a keresztények magukat Krisztus katonáinak tartották, ezért a régi lexémát könnyen tudták alkalmazni azokra a (többségében vidéki) személyekre, akik kívül álltak ezen a lelki milícián.
A vallási jelentés megszilárdulása
A negyedik században – a keresztényüldözések megszűnése, illetve az új hit államvallássá válása után – a fogalom a teológiai írások egyre kedveltebb szavává vált. Habár sokan (például Tertullianus) a paganus lexémát még mindig eredeti, katonai jelentésében használták, azonban a szó spirituális értelmezése szép lassan megszilárdult a közgondolkodásban és az irodalomban is.
A végső áttörés azonban nem a negyedik, hanem az ötödik században következett be. Szent Ágoston De Civitate Dei (Isten városáról) című művében szembeállította a keresztények mennyei közösségét az emberek földi városával, konzekvensen a paganus kifejezéssel illetve a régi rend (többistenhívő) képviselőit. A fogalom ezzel elnyerte végső teológiai értelmét, határt vonva a hitközösségen belüliek és kívüliek között.
Ezt követően a „pogány” szó szép lassan az összes nem monoteista vallást felölelő általános címkévé vált: ugyanúgy alkalmazták a görög és római hitvilágra, mint a germán, afrikai vagy ázsiai közösségek vallási hagyományaira. A középkorban a negatív jelleg még erőteljesebb lett: ebben az időszakban a pogánynak minősített vallásokat a babonák, a tudatlanság, valamint a bálványimádás melegágyaként tüntették fel, eszmei alapot adva ezzel a különböző térítő hadjáratoknak.
A „pogány” szó modern újraértelmezése
A "pogány" kifejezést évszázadokon át a vallási marginalitás vagy a kulturális elmaradottság szinonimájaként használták. A közelmúltban azonban fordult a kocka: a tizenkilencedik és a huszadik században megjelenő és felerősödő spirituális (és sokszor a többistenhívő, korábban pogánynak minősített vallási hagyományokhoz visszanyúló) mozgalmak nyomán napjainkban a szó már korántsem bír olyan negatív felhanggal, mint a korábbi évszázadokban. A fogalom újraértelmezése tehát jelenleg is zajlik: becsmérlő kifejezésből egy jóval pozitívabb, identitásjelölő nyelvi elemmé kezd válni a szó.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
