70 éve kezdődött a hortobágyi tankcsata 

2014. október 9. 08:13 MTI

A Vörös Hadsereg 1944 nyarán az egész keleti frontvonalon támadásba lendült. Északon Lengyelországban átkelt a Visztulán, a Keleti-Kárpátokban az úgynevezett Árpád-vonalat kísérelte meg áttörni a magyar és német védők szívós ellenállása miatt egyelőre sikertelenül. Augusztusban Ukrajna felől Romániát is megtámadta, s augusztus 23-án Románia átállt a szovjetek oldalára. A román kiugrással lehetővé vált, hogy a szovjet hadsereg délről kerülje meg a Keleti-Kárpátok nehezen bevehető vonulatait, s benyomuljon a Kárpát-medencébe. Az Erdélyben harcoló, s immár bekerítéssel fenyegetett magyar és német csapatokat így hátra kellett vonni, Magyarországra pedig újabb német egységek érkeztek, nemcsak erősítésként, hanem a magyar átállás megelőzése érdekében is.

Az Alföldre kiért 2. Ukrán Front szeptember 25-én azt a feladatot kapta, hogy október 6-án megindított offenzívájával foglalja el Nagyváradot, majd Csap és Szeged között jusson ki a Tiszához, hogy segítséget nyújthasson a Kárpátokban rendkívül lassan előrenyomuló 4. Ukrán Frontnak. Azonban nemcsak ők készültek támadásra: a Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport azt tervezte, hogy miután jelentős erőket von össze Debrecen és Nagyvárad térségében, a hegyekig szorítja vissza az ellenséget és ott védelembe megy át.

A szovjetek október 6-án csaknem 80 kilométer szélességben indítottak támadást, melynek során a fő csapást Arad felől Debrecen irányába mérték. Az első két nap sikert hozott: Nagyszalonta és Szeged között áttörték a 3. magyar hadsereg védelmét, s elérték Karcagot és Hajdúszoboszlót. Itt azonban beleütköztek az igen erős német csapatösszevonásba, és előrenyomulásuk elakadt. Október 9-én a főerők Debrecen helyett Nagyvárad felé fordultak, amelynek védői három nap múlva visszavonulásra kényszerültek.

A következő napokban mindkét fél egyre nagyobb erőket vezényelt a térségbe (a németek az október 15-i magyar kiugrási kísérlet kudarca után tehették ezt meg), így komoly és jelentős veszteségekkel járó páncélos ütközet bontakozott ki. Október 19-én a németek Szolnok térségéből ellentámadást indítottak, de másnapra a szovjetek már elfoglalták Debrecent, 22-én Nyíregyházát és közeledtek Tokajhoz, a tiszai átkelés lehetőségéhez. Ezután a Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport törzse úgy döntött: az Erdélyből visszavonuló csapatokat is bevetik és harapófogóba szorítják a tiszai átkelőkért küzdő szovjeteket. Ezt a célt elérték, sőt egy időre Nyíregyházát is visszavették, komoly veszteséget okozva a Vörös Hadseregnek. A német és magyar csapatok így rendezetten keltek át a Tiszán, ahol új védelmi állásokat építettek ki.

A páncélos csata szovjet győzelemmel ért véget: a Vörös Hadsereg elfoglalta a teljes Tiszántúlt. A szovjetek addigi taktikájukkal ellentétben villámháborús hadműveletet akartak indítani, de mivel csapataik erre nem voltak alkalmasak, a stratégiai célt - a német Dél Hadseregcsoport megsemmisítését - nem sikerült elérniük. A harcokban a szovjet-román egységek mintegy 525-637 páncélost és 84 ezer katonát, a német-magyar erők 270 páncélost és 35 ezer katonát vesztettek. A csatára emlékeztet mementóként a Hortobágy községben kiállított tank.