Nem voltak ritkák a drasztikus aszályok az újkori Magyarországon

2026. június 28. 10:10 Múlt-kor

2022-ben a rendkívüli szárazság apropóján az elmúlt ötszáz év legextrémebb magyarországi aszályait és azok társadalmi hatásait a Légkör folyóiratban Szentes Olivér elemezte. A cikk bemutatja, hogy a műszeres mérések előtti időszakok legprecízebb forrásai az egykorú írásos beszámolók, amelyek drámai képet festenek az időjárási anomáliákról.

A tanulmány az elmúlt fél évezred egyik legkritikusabb és leghosszabb aszályos időszakaként az 1539 és 1545 közötti éveket azonosította. Az 1540-es év egész Közép-, Dél- és Nyugat-Európában példátlan hőhullámokat hozott. A történelmi adatok szerint abban az évben a folyók és a kutak Európa-szerte kiszáradtak, a Temze vízállása Londonnál olyannyira lecsökkent, hogy a sós tengervíz felnyomult a folyóba.

Magyarországon az aratást szokatlanul korán be kellett fejezni, a Duna vízállása drasztikusan lecsökkent, Erdélyben pedig hatalmas erdőtüzek pusztítottak. A takarmányhiány következtében a szarvasmarhák értéke elenyészővé vált, és kortárs feljegyzések szerint "néhol a víz drágább volt, mint a bor." A hosszan tartó csapadékhiány miatt 1544-re a Fertő tó medrében már csak elszórtan maradtak nedves foltok, és a szárazság csak az évtized végére enyhült.

Hasonlóan drasztikus periódusokat a tizenhetedik és tizennyolcadik századból is feljegyeztek. A levéltári és történeti források ekkorról bőven igazolják, hogy a szélsőséges aszályok a Kárpát-medence klímájának mindig is szerves részét képezték. Zolnay László a Budapest folyóiratban egy korábbi esetről is beszámolt: a feljegyzések szerint 1480-ban akkora volt az aszály, hogy a mezők kiszikkadtak, a kutak, források elapadtak. Mátyás király kérésére Gergely, a budaszentlőrinci pálos kolostor perjele ekkor a rend háromszáz, fehér kámzsás szerzetesével egyetemben könyörgő körmenetet vezetett a budai várba, ahol imádsággal esedeztek esőért. A könyörgés után Mátyás a budai palotában megvendégelte a háromszáz remetét, akik ezután fáklyafény mellett indultak hazafelé a Barátok útján, a mai Budakeszi úton. Mire hazaértek, az eső megeredt.

A tizenhetedik századból kiemelkedik Evlija Cselebi török utazó beszámolója, aki az 1660-as években az Alföldön elhullott állatok ezreit dokumentálta a hosszan tartó kiszáradás miatt. A természeti katasztrófák a nagypolitikára is közvetlen hatással voltak: 1683-ban az országos szárazság és terméskiesés miatt Apafi Mihály erdélyi fejedelem megtagadta az élelmiszerszállítást a török kézen lévő Budára. 

Az 1709-es évben a rendkívül hideg telet, amely a gyümölcsfák és az őszi vetések kifagyását okozta, egy rendkívüli szárazság követte, ami a terméskiesés miatt éhínséghez, majd súlyos pestisjárványhoz vezetett.

Az 1730-as évek második felében a kiterjedt aszály újra a Fertő tó kiszáradását eredményezte: az adatok alapján 1738-ban az emberek száraz lábbal, gyalog keltek át a kemény tófenéken, a szőlőtermés pedig teljesen megsemmisült. Az 1794-es forró és száraz nyár különösen a Délvidéket sújtotta, Kiskunhalason és a környező településeken olyan szűk volt a termés, hogy a következő évben központilag kellett kenyeret osztani a lakosságnak. A tizennyolcadik század legpusztítóbb aszályai (1718, 1790, 1794) során a lakosság fakérget, gyökereket és elhullott állatokat kényszerült elfogyasztani a túlélés érdekében.

A modern kori meteorológiai mérések (az 1780-as évektől) is megerősítik az aszályok ciklikusságát.  A tizenkilencedik század elején, 1811-re a Fertő ismét kiszáradt, Sopron környékén pedig az 1802-es éhínség során az emberek fűrészporral és kukoricacsutkával dúsított kenyeret kényszerültek fogyasztani. Az 1834-es év nyara a feljegyzések szerint az elmúlt kétszáz év egyik legmelegebbike volt, a budai gellérthegyi csillagvizsgálóban rögzített adatok "példátlan aszályról és forróságról" számoltak be.

A megfigyelések szerint az évszázad legkritikusabb periódusa 1861 és 1863 között zajlott - erről Vermes László és Pálfai Imre írtak a História 2007/5-6. számában. 1863-ra a Tisza vízszintje történelmi mélypontra süllyedt, a mintegy 126 millió forintra becsült mezőgazdasági kár pedig megindította az első hivatalos vizsgálatokat a hazai öntözésfejlesztésről.

A huszadik században az 1935-ös és az 1952-es, rekordméretű szárazságok jelentettek demográfiai és gazdasági fordulópontot; az előbbi közvetlen hatására fogadta el a magyar országgyűlés 1937-ben az első öntözésügyi törvényt, amely hosszú távon meghatározta a hazai vízgazdálkodás infrastrukturális alapjait.

Szerb kutatók balkáni levéltári adatai alapján 1865 előtt 83 extrém száraz évet regisztráltak a térségben; az 1773-1774-es aszály idején pedig a Duna vízállása annyira lecsökkent, hogy gyalogosan is át lehetett kelni a folyón. A történelmi adatsorok alátámasztják a Nemzetközi Öntözési és Vízrendezési Szövetség (ICID) jelenkori törekvéseit, rámutatva, hogy az éghajlatváltozás miatt a korábban csapadékosabb nyugat- és észak-európai régiók is egyre kiszolgáltatottabbá válnak az extrém, történelmi léptékű vízhiánynak.

A kutatások rávilágítanak, hogy bár a szárazságok történelmileg is a Kárpát-medence éghajlatának részét képezték, napjainkban a nyarak egyre melegebbé válása és a hőhullámok fokozódó intenzitása jelentősen felerősíti a rendkívüli aszályok kialakulásának kockázatát, különösen a leginkább veszélyeztetett Alföldön.