Forráskritikai megfontolások a közelmúlt egyháztörténet kutatásához
2012. december 29. 11:03 Mózessy Gergely
Miről nincs szó a levéltárban lévő anyagban?
A következő tárgyalandó irategyüttes az, amelyet az állambiztonsági szervek hoztak létre. Ezek megfigyelések, lehallgatások, ügynökjelentések és vizsgálati anyagok javarészben. Bőségesen esett szó róluk a konferencia előző napján. A fennmaradt és hozzáférhető állambiztonsági anyagoknak meglehetősen nagy százaléka foglalkozik egyházi ügyekkel. Amin nem kell meglepődni. Egyfelől azért, mert az egyházakat hagyományosan megregulázandó ellenfélnek tekintette a hatalom, így életüket kontrollálni akarta. Másfelől azért, mert az egyházak zárt közege nem nagyon hagyott más utakat az információszerzésre a pártállamnak, mint a konspiratív munkát. Itt nem lehetett pártalapszervezeteket létesíteni, nem futottak össze adatok személyzetisek kezében... A kollaborálást nyíltan felvállaló békepapságtól más csatornákon beszerezhető információk pedig korlátozottak voltak.
Az Állambiztonsági anyagok kutatásához mindenekelőtt jó gyomor kell. De egyre többen küzdik le belső ellenállásukat e téren. Egyházi ügyekre meglehetősen korán megkezdte Lénárd Ödön a források feltérképezését, jószerivel szinte még azelőtt, hogy törvényileg rendezték volna ezek helyzetét (1994. évi XXIII.; 2003. évi III. törvények). Most pedig szinte egyszerre zajlik a hagiografikus hátterű adatgyűjtés és az ügynökvadászat. Problémafelvetésem úgy szólt, hogy miről hallgatnak az ÁBTL-ben lévő iratok. De megint azt kell először vizsgálni, hogy milyen iratok hiánya beszédes: mi nincs meg, illetve mi nincs levéltárban abból, ami megmaradt, és ott lenne a helye. Merthogy
- történtek az állambiztonság működési filozófiája és szabályai szerinti selejtezések;
- volt egy rendszerváltás környéki kapkodó iratmegsemmisítés;
- és bőségesen vannak az utódszervek által visszatartott iratok, melyek felülvizsgálata időről időre lezajlik.
Sajnos az utóbbiról a „mezei” kutató lényegében semmit nem tud. Azaz nem tudhatja meg, hogy ha valamit nem talál, arra végérvényesen keresztet vethet, vagy valamilyen okból indokoltan visszatartott, s idővel hozzáférhető lesz. Ez pedig óriási nehézség. Elsősorban arról nem találni szinte semmit, ami már megtörténtekor is törvénytelen volt. Különösen a politikai gyilkosságok világát kutatók szembesülnek ezzel – és így nehéz haladni. (Van egy a szakmában terjedő beszámoló arról, hogy bezzeg a Stasi-irattára milyen német precizitású, ott még arra is van papír, hogy „az akció végrehajtásához a 10 kilós kalapácsot felvettem” – de jegyzetelt közlés híján ezt inkább „városi legendának” minősíteném egyelőre.) A kutatóban a kérdéses, a gyanús, az oral historyban gyilkosságként emlegetett történetek kapcsán ott marad a kétség, és az ÁBTL anyaga nem segít különösebben a tisztánlátásban. Sokat jelentene e téren, ha hozzá lehetne jutni orvosi iratokhoz, boncolási jegyzőkönyvekhez. Csakhogy ma Magyarországon ezek sorsa rendezetlen: fennmaradásuk is bizonytalan, kutathatóságuk pedig szinte lehetetlen.
Másodsorban kell említenünk a kényszerintézkedéseket. Egy-egy vizsgálati dossziéban általában csak az állami koncepcióba egyre inkább beleformálódó vallomások szövegével találkozunk. Szinte semmit nem tudni meg arról, mi töri meg a pácienst. Nem tudjuk például, hogy mi juttatja olyan állapotba Vezér Ferencet, hogy a tegnapi nap Gyarmati György által idézett vallomást tegye, vagy azt aláírja. Nagy ritkán esetleg egy-egy „engedményről” elejtett szó tudósít arról, mit nem tehetett meg addig a vallatott, esetleg egy-egy fogdaügynöki elszólás tudósít a cellatárs fizikai állapotáról a kihallgatás után – de ezek valóban a ritka kivételek.
Az állambiztonsági szakzsargon amúgy is alternatív valóságot állít fel, amely bőven alkalmas arra, hogy elfedje a tényeket. A források születésének hangulatáról több képet nyer, aki az Eötvös utcai levéltárépületből átsétál a Terror Háza Múzeumának pincéjébe. Nincs messze, minden kutatónak kötelezővé tenném. Memoárok esetleg segíthetnek még. Egyet idéznék most fel, a már említett Vajk Gyulaét. Ő 1961 nyarán átesett már pár kihallgatáson. Volt, hogy éjjel közölték vele, hogy Pestre viszik, de a kocsiban két fegyveres közt ülve rájött, hogy Dunaújváros az úticél. Ott össze-vissza vezetgették a kapitányságon, az éjszakát fapriccsen töltötte egy cellában, csak másnap foglalkoztak vele. Az emlékirat felidézi a vele való üvöltözést, folyamatos sértegetését. Fizikailag nem bántották, bár egész álló nap alatt egy korty vizet sem kapott.
A nyári vegzatúrákhoz képest ősszel elegáns körülmények közt fogadták. 5 fő ült egy asztalnál, figyelt és hallgatott szótlanul – vele csak az őt szokásosan zaklató állambiztonsági tiszt beszélt. Ezúttal nyájasan: ígért neki mindent (kocsit, püspökséget). S elé tett egy beszervezési nyilatkozatot, amit Vajk nem volt hajlandó aláírni. Ekkor rákvörös fejjel ordította a tiszt a szemébe: „olyan vádat emelünk Ön ellen, amilyet akarunk. Nekünk minden vádra két tanúnk mindenkor van.” Vajk erre higgadtan emlékeztette a Rajk-perre. A nyomozó begorombult, orrát csavargatta, az öt főből az egyik pedig közölte, hogy a kihallgatásnak vége, és elengedték.
Minderről az állambiztonságnál egyetlen forrást találunk. Az is azért született, mert Vajk mesélt élményeiről környezetében, és ezt megörökítette egy ügynökjelentés. Azt kommentálta így a szervezet: „Vajk Gyulát Dunaújvárosba vittük és ott hallgattuk ki. Célunk az volt, hogy beszervezzük. A kihallgatás során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Vajk megátalkodott ellensége rendszerünknek és szó sem lehet arról, hogy beszervezzük. A beszervezés gondolatát, tényét fel sem vetettük. Kihallgattuk őt, majd szabadon bocsátottuk.” – Ennyi. Pont. Egyfelől valaki hazudik. Másfelől látjuk: a száraz, pattogó mondatokban semmi nincs ott a hangulatból.
E történet átvezet egy újabb sajátságára az ÁBTL forrásainak. Az állambiztonság nem néz szívesen szembe kudarcaival. Elvben egy sikertelen beszervezési kísérleteknek is kéne legalább kartonszinten nyomának lennie (nehogy később feleslegesen próbálkozzon újra a szervezet valakivel), de – különösen az 1980-as évekből – számtalan olyan kísérletről hallhatunk, aminek semmiféle írásos nyoma nincs. Kérdem én: csak jelenleg (mert elszunnyadt az anyag valamely utódszervnél), vagy talán meg sem született?
Támogasd a 
szerkesztőségét!
