Forráskritikai megfontolások a közelmúlt egyháztörténet kutatásához
2012. december 29. 11:03 Mózessy Gergely
„Minden Egész eltörött” – írta Ady Endre 1909-ben, és idézte szavait Szűcs György a közelmúltban „A töredék dicsérete” című előadásában. A művészettörténet számára ugyanis kézenfekvő feladat a töredékekből rekonstruálni az egészet. A jelenséget a történész-szakma is ismeri. Egy forrásínséges korszakkal bíbelődő történész számára is kimeríthetetlen lehetőséget nyújt a hipotézis-alkotásokhoz az a pár oklevél, ami rendelkezésre áll a vizsgált korszakból. – Ha azonban olyan korszakkal foglalkozunk, amely egyrészt nincs is túl távol, másrészt már-már beteges módon sok szöveget termelt, gyakorta épp a források gazdagsága téveszt meg minket. Hajlamosak vagyunk arra, hogy egészként szemléljük őket – kritikátlanul elfogadva narratívájukat, s nem keresve bennük a (nem megkonstruált, hanem megélt) valóságról árulkodó hiányokat.
A töredék dicsérete
Elsősorban ezekkel a hiányokkal szeretnék foglalkozni – röviden áttekintve egyszersmind az 1945 utáni korszakra vonatkozó egyháztörténet-írás forrásadottságainak változásait is. Mert a történetírás lehetőségei bővültek az elmúlt évtizedekben, de a kutatás előtt lassan megnyíló ajtók nem a Kánaánba vezettek. A rendszerváltásig – és az azt követő néhány évben – a korszakról egy egyházához lojális egyháztörténész számára gyakorlatilag nem állt rendelkezésre más narratív forrás, mint néhány memoár. Elsősorban a külföldön publikált emlékiratokra kell gondolnunk – mindenekelőtt természetesen Mindszenty József hercegprímáséra –, illetve akkor csak néhány bennfentes által elérhető, azóta zömében már kiadott kéziratra; valamint a szintén csak keveseknek megnyíló élő emlékezetre, azaz az oral history-ra.
E források – műfajuk miatt – magukban hordozzák mind szerzőik szubjektív látásmódját, mind a pontatlanságokat. Természetük szerint igénylik tehát a forráskritikát. Ez kézenfekvő – mégis azt tapasztaljuk, hogy részint a szerzők iránti jogos (talán néha túlzott) tisztelet, részint más források elérhetetlensége sokáig szinte abszolutizálta e visszaemlékezések tartalmát. Csak az utolsó évtizedben jelentek meg e memoárok elcsúszásait helyretenni szándékozó publikációk. Hogy csak egyet idézzek fel, ilyen pontatlanság Mindszenty prímási székből való elmozdításának dátuma, amelyet Somorjai Ádám tárgyalt. Az efféle tévedések kiszűrése még talán a könnyebb feladat.
A memoár-műfaj azonban más szempontból is igényel forráskritikát. Hiba, ha a szerzők szubjektív látásmódját a történészi narratíva kritikátlanul, teljes egészében átveszi. Egy-egy szöveg, egy-egy megközelítés ugyanis gyakorta a korabeli közkeletű ellenoldali állításokra, vádakra válaszként született meg – s gyakorta az igazság sokszor valahol középen van. (Néha meg ki sem deríthető a valóság. Példa erre egyházmegyénk történetében az úgynevezett „tordasi eset”: az állami hatalmasságok narratívája szerint Shvoy Lajos fehérvári püspök azért látogatott el a faluba, hogy annak plébániáján megtekintett kiállítás ürügyén titokban találkozzon külföldi diplomatákkal – a püspök váltig véletlen találkozásról beszélt. Akkor is; később íróasztalfióknak készített emlékirataiban is. S meglehet, hogy közvetlen környezetében volt, aki – parancsra – lépre csalta.)
És miről hallgat egy memoár? Elsősorban arról, amiről szerzője nem akar beszélni. Vagy, mert nem tartja fontosnak – és ott még nem tartunk, hogy ezeket nagyon hiányoljuk –; vagy, mert veszélyesnek tartja önmagára, szeretteire, vagy képviselt ügyére nézve az őszinteséget. Mindez érthető. Másodsorban pedig arról hallgat, amiről nem tud, vagy nem képes beszélni a szerző. Ennek gyökerei a szubjektum világába vezetnek. Legkézenfekvőbb példa erre a börtönökben elszenvedett megpróbáltatások felidézése. Egyik oldalon találhatjuk Endrédy Vendel zirci apát szívbemarkoló szűkszavúságú, tárgyilagos emlékezését kínvallatásaira, vagy Tabódy István könnyed, de kérlelhetetlen őszinteségű interjúit.
Mások viszont a teljes hallgatásba burkolóznak a szenvedésről. Vagy szocializációjuk illemtana, vagy a felidézéssel járó ismételt megélés képez olyan pszichés gátat, amelyen nem tudnak, vagy nem akarnak áttörni. Mindszenty József emlékiratai e tekintetben egyfajta köztes helyzetet mutatnak. Bőségesen mesél börtönélményeiről – de a kínzásokból csak keveset tárt fel: hogy gumibottal verték és nem hagyták aludni. Lényének legmélyére zárta a többit. Szinte csak lelkének legmélyebb kitárulkozásakor, gyónásaiban szólt ennél többről. Legalább kettőt lehallgattak. E források használata azonban messzire vezető morális és egyházfegyelmi kérdéseket is felvet – még akkor is, ha valami kép belőlük nyerhető a történtekről.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
