Forráskritikai megfontolások a közelmúlt egyháztörténet kutatásához
2012. december 29. 11:03 Mózessy Gergely
Elhagyva az egyházi levéltárakat
Hagyjuk el most az egyházi levéltárakat. Hiszen bár a tárgyalt kor egyháztörténetének belső, és talán legfontosabb forrásai az egyházak kezében vannak – de a döntő mennyiségű anyagok nem. Másutt vannak az Állami Egyházügyi Hivatal, az állambiztonsági szervek, a különböző pártszervezetek, a művelődésügyi- és a külügyminisztérium, az örökségvédelmi szervezetek, a bíróságok irattermelései – amelyekben megdöbbentően sok az egyházi vonatkozású irat.
Az 1995-ös levéltári törvény után a közlevéltárakban lényegesen könnyebben hozzá lehet férni bizonyos iratokhoz, mint az egyházaknál. Most is van nehézség, elsősorban az utolsó kommunista évtized, a nyolcvanas évek iratanyagának kutatásában. Ott – véleményem szerint – indokolatlanul sok a minősített, kutatók által még nem megismerhető irat. Ezek prognosztizálhatóan 30 – bizonyos különleges esetekben, amelyekről ma itt szól más, 70 – évvel születésük után válnak hozzáférhetővé eredeti helyükön.
Elsőként tárgyalandó az Állami Egyházügyi Hivatal, az 1989-ben jogutód nélkül megszüntetett szakigazgatási szerv iratanyaga. Amelynek belső működéséről, felépítéséről az egyházi közeg sem tudott sokat, vele szemben szinte csak tapasztalataira támaszkodhatott. Ez magyarázza a nagyfokú érdeklődést iránta. Már 1990-ben Az Állami Egyházügyi Hivatal titkai címmel könyvecskét írt róla Szántó Konrád. (Boldogult Gergely Jenő mindig dohogott e címválasztáson, mondván, mi az, hogy titok, az iratok kutathatóak. De a könyvecske születésekor mindez még nóvumnak számított, s nem is volt jogilag rendezett.) Rengeteget ücsörögtem az elmúlt hónapokban az ÁEH központi iratanyagát túrva a Magyar Országos Levéltárban. Ha megközelítésünket nézzük, tudniillik miről nem szólnak ezek az iratok, elsőre könnyű lenne azt mondani, hogy olyan nincs is. Hiszen olyan mennyiségű anyagról van szó, amelyben – ha nem is várt helyen néha – de majd’ minden előfordul. Mégis azt kell, mondjam: csak majdnem.
Először itt is számot kell vetni azzal, hogy mi nincs meg. Hiányokat elsősorban 1956 okozott, ami érthető. Feltűnő a megyei szintű szervek egyenlőtlen iratkezelése, sok lappangó vagy megsemmisített irata is. Csak egy példa: 1980-ig Fejér Megye Levéltára mindösszesen 3 doboz egyházügyi előadói/titkári iratot őriz. Pest megyében ugyanekkor kb. „1 év – 1 doboz” az irattermelés. És ott tapasztaltak ismeretében sajnálom a többi anyag megrostáltságát. A Pest megyei előadó, Udvardi János 1959-ben valamennyi iskolaigazgatótól tájékoztatást kér az ott hitoktató pap munkájáról, felkészültségéről, módszereiről, a lemorzsolódásról. A beérkező anyag kiváló forrás – és ilyennek Fejérben nincs nyoma. Egy másik fájdalmasan hiányzó forráscsoport azon kartotékrendszerek világa, melyeket a megyei előadók saját munkájuk segítésére hoztak létre. Beszámolók utalnak ezek egykori létére, de eddig még sehonnan sem bukkantak fel az egyes papokról való alapvető vélekedést rögzítő "káderlapok".
Tudnunk kell azt is, hogy az ÁEH-ra is jellemző a szóbeliség. Voltak olyan előírásaik, melyeket soha nem adtak írásba, csak szóban közölték az érintettekkel. Korábbi, 1961/62 fordulóján felfüggesztett papokra vonatkozó példánk egyházmegyei szintű listái is ilyenek. De felidéznék egy másik, hasonló példát. 1962. január 2-án az ÁEH két munkatársa a hivatal elnökének, Prantner Józsefnek keményhangú üzenetét tolmácsolta Shvoy Lajos püspöknek. A püspök hiába kérte, soha nem kapta ezt kézhez írásban. Az ok nyilvánvaló: törvénytelen rendelkezéseket nem akart megfellebbezhető, számon kérhető formában kiadni a hivatal. Prantner ugyanis kvázi szobafogságot írt elő az idős püspök számára: Shvoy nem mutatkozhatott a szélesebb nyilvánosság előtt, csak a helyi egyházügyi előadó előzetes engedélyével hagyhatta el lakhelyét vagy fogadhatott püspöki rangú látogatót, és jelentenie kellett a palotában lévő vendégszobák igénybevételét. Így történhetett, hogy amikor Schwarz-Eggenhofer Artúr esztergomi apostoli kormányzó balatonfüredi gyógykezelésre utazván Székesfehérváron éjszakázott, nem mehetett fel Shvoy Lajoshoz, noha kocsija a püspökség udvarán parkolt. – De ez az üzenet legalább rekonstruálható.
Van azonban egy olyan szint, ahol csak a hivatali működés zavarai, ellentmondásai utalnak a szóbeliségre. Fejér megye egyházügyi előadója, Lovrek Károly 1970-71 folyamán féléves jelentéseiben a Szent István jubileumi emlékév egyházmegyei eredményeiről szólva több ízben kijelentette, hogy mennyire sikertelenek voltak a püspökség kísérletei arra nézve, hogy tömegeket mozgósítsanak a király koponyaereklyéjéhez való zarándoklatra. Más forrásból tudjuk, hogy az egyházmegye nem szervezhetett hivatalos zarándoklatot. Az előadótól nem állt messze a cinizmus, de jelen esetben nem őt kell okolnunk. Valószínűbb, hogy felettesei az ÁEH központjában közölték a püspökkel a „helyes magatartást” – a megyei megbízott tudtán kívül. Belső fórumon adott jelentésében máskülönben felesleges lenne elhallgatnia az ÁEH sikerét.
Bőven vannak a létező iratok által homályban hagyott területek is. Az ÁEH saját irataiból például nem deríthető fel az ÁEH és a Belügyminisztérium viszonyrendszere. Arra gondolok, hogy a hivatal számára mikor és mennyiben diktál az állambiztonság. Más forrásokból már feltárt a ’60-as évek végétől a „Világosság” rezidentúra ténykedése – de mi volt korábban? Az ÁEH iratanyagában a BM vonatkozásában elsősorban csak iratjegyzékeket találhatunk, azoknak a betekintésre megküldött és visszaszármaztatott anyagoknak a listáját, amelyből az ÁEH prominensei tájékozódhattak. Néha – főleg az egykori titkos ügykezelésű anyagban – találni operatív anyagokat is – főként akkor, amikor a BM végrehajtó szervül használta fel saját terveihez az ÁEH-t. De a szervek közti egyeztetésről, vitáról, tapasztalatcseréről ritkán értesülünk csak. Miközben néha látszanak az ellentétes elképzelések.
A már említett, 1961/62 fordulóján lezajlott, papok felfüggesztését célzó országos akcióban a BM „csak” 46 papot akart félreállítani. Ismerjük a listájukat; tudjuk, hogy e személyekre vonatkozó nyomozati anyagokat is átadtak az ÁEH-nak – azoknak ott már nincs nyoma. Tudjuk, hogy a BM különbséget akart tenni időleges és végleges szolgálattól való eltiltás között. Az ÁEH listája 4 névvel hosszabb volt, elbíbelődtek jogcímek keresésével is (amit nem tett a BM), viszont nem akartak különbséget tenni az eltiltottak jövőbeni kilátásai terén. Hogy ebből milyen úton-módon alakult ki a végül büntetett 49 fő a hatalom boszorkánykonyháiban – nem tudni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
