Hetven éve kezdődött a blitz
2010. szeptember 10. 16:46
Sikertelen Luftwaffe, inkompetens brit kormányzat
Ekkorra azonban már kézzel fogható realitássá vált, hogy a Führer nem érte el első számú stratégiai célját, ugyanis a támadások nem hozták meg a várva-várt légifölényt, ráadásul a különböző légi és földi irányítású radarok tovább finomodtak, s már az éjszakai támadások ellen is sokkal hatékonyabban működtek. Belfast azonban továbbra is rendkívül sebezhető volt, s ezt ki is használta a Luftwaffe: az 1941 húsvétján indított támadások óriási károkat okoztak az ír városban. Az utolsó nagyobb londoni támadásra május 10-én került sor: ekkor találat érte a British Museumot, a St. James Palace-t és a parlamentet is, 1364 ember meghalt, 1616 pedig megsebesült. Ezt követően a keleti hadszíntéren bekövetkezett változások miatt – a Szovjetunió elleni invázióra felkészülve – Hitler beszüntette az angliai városok szisztematikus bombázását.
Az angol polgárok óriási áldozatokat hoztak a légitámadások során: azok közül, akiket nem soroztak be, sokan a Home Guardhoz és egyéb más védelmi szervezethez csatlakoztak, míg a cserkészek (Boy Scouts) a tűzoltásban jeleskedtek (Blitz Scouts). Hatalmas erőfeszítéseket tettek a hivatásos tűzoltók, illetve azok az önkéntesek is, akik a tetőkön strázsálva figyelték a gyújtóbombák következtében kialakult tüzek terjedését; többek között nekik is köszönhető, hogy a Szent Pál katedrális végül nem vált a tűz martalékává. A lakóházaikhoz foggal-körömmel ragaszkodó polgárok a kertek végében, ún. (meglehetősen szűkös, sokszor hidegnek és nyirkosnak bizonyuló) Andersen-búvóhelyeket létesítettek, a kormány pedig 80 metróállomást alakított át, ahol összesen 177 ezer ember talált magának menedéket.
London ugyan kezdetben megtiltotta a metrók menedékhelyként való használatát, de sokan – miután jegyet vásároltak – egyszerűen leköltöztek, ez pedig a kormányt is meghátrálásra kényszerítette, s végül ágyakat és illemhelyeket telepített. London azonban továbbra is inkább az egyéni menedékek kiépítését ösztönözte, amellyel sokkal több pénzt tudott megtakarítani; sokan kriptákban húzódtak meg, de az utcákon felállított menedékek sem jelentettek tartós megoldást, mivel azokból gyakran kispórolták a cementet.
A bombázások következtében egységesülő, szolidaritásból jelesre vizsgázott népről kialakult blitz-mítoszt sokan a mai napig bírálják, mondván, az inkompetens londoni kormány egymásnak ugrasztotta a különböző társadalmi rétegeket, ugyanis miközben a magasabb osztályú polgárok kényelmes menedékhelyeken szinte zavartalanul folytathatták addigi életüket, addig a szegényebbeknek az utcán, vagy éppen a földalatti bunkerekben voltak kénytelenek élni.
A Lübeck bombázását megtorolni hivatott Baedeker Blitz célja már nem az ipari, vagy stratégiai jelentőségű helyeknek a földdel egyenlővé tétele volt, hanem sokkal inkább a történelmi városok – Bath, Canterbury, Exeter, Norvwich és York – lerombolása. A Baby Blitz (1943-1944) során a Luftwaffe még az új, egyetlen nehézbombázójának számító Heinkel He 177-t is bevetette, de ez az akció német részről már korántsem volt olyan sikeres.
Hitler 1944-ben V-1 és V-2 rakétákkal próbálta megadásra kényszeríteni a londoni kormányt, de ez sem érte el célját, így a blitz Németország stratégiai vereségével végződött. A Luftwaffe összesen mintegy 74 ezer tonna bombát dobott a különböző angliai célpontokra, de még ez a hatalmas szám is eltörpül amellett, hogy a világháború végén a RAF, az amerikai hadsereggel karöltve kétmillió tonnányi hasonló fegyvert vetett be Németország térdre kényszerítésére.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
