Viking kori bálnacsapda víz alatti maradványaira bukkantak Norvégia partjainál

2026. március 19. 10:11 Múlt-kor

Elling Utvik Wammer, a Norvég Tengerészeti Múzeum tengeri régésze szerint az újonnan azonosított lelőhely az első olyan víz alatti régészeti bizonyíték lehet, amely szorosan kapcsolódik a norvég joghagyományok legősibb fennmaradt feljegyzéséhez, a 10. századi Gulating-törvényhez, amely már kifejezetten említést tesz a bálnák öblökbe tereléséről. A kutatócsoport idén januárban a part menti vadászlétesítmények lehetséges maradványait kereste a szűk csatornában. A tengerfenék szonárral történő feltérképezése során a jellemzően sima, homokos felületen egy szokatlan, a szoroson átívelő hosszú kőhalmot észleltek. A kövek elrendezése egyértelműen szándékos emberi tevékenységre utal, a régészek szerint pedig a sáv egy olyan egykori gátrendszer alapja lehetett, amellyel a bálnákat az öbölbe terelték és ejtették csapdába.

Az 1500-as évekből származó történelmi beszámolók egy kaput vagy gátat írnak le pontosan ezen a telavågi helyszínen. A fizikai akadály valószínűleg kövekkel lesúlyozott fából és kötelekből állt, amely eltorlaszolta az öbölből kivezető keskeny csatornát, miközben a másik bejáratot hálóval zárták le. A fennmaradt feljegyzések szerint a bálnavadászat óriási, egész falut mozgósító közösségi erőfeszítést igényelt. Ha bálnát láttak beúszni az öbölbe, a lakosok gyorsan elzárták a szorosokat, megakadályozva az állatok szökését. Ezután a vadászok csónakokból számszeríjakkal támadtak a tengeri emlősökre: a nyílvesszőket romlott húsból nyert baktériumokkal fertőzték meg, hogy gyorsabban legyengítsék a zsákmányt. A napokig tartó kifárasztás után az állatokat leszigonyozták, majd partra vontatták. A kíméletlen, ám a part menti közösségek túlélését biztosító gyakorlat egészen az 1900-as évekig fennmaradt.

A tengerfenéken 25 méter hosszan és 9 méter szélességben a tengerfenéken húzódó kősáv mellett a kutatók egy hatalmas, nagyjából 15 méter átmérőjű és 4 méter magas, kör alakú kőhalmot is felfedeztek. A 18. századi iratok arról tanúskodnak, hogy a falubeliek egy időben megpróbálták az eredeti, folyamatos karbantartást igénylő fagátat egy állandó kőfallal felváltani. A vállalkozást azonban a hatalmas kőigény miatt végül feladták, így az újonnan azonosított halom feltehetőleg ennek a sikertelen építési kísérletnek a mementója.

A víz alatti struktúrák dokumentálását a búvárok rúdra szerelt GoPro kamerákkal, fotogrammetriai eljárással végezték, másodpercenként rögzítve a felvételeket a lelőhely felett átúszva. A több ezer kép feldolgozásával részletes 3D-s modellt készítettek a helyszínről, bebizonyítva, hogy mind a történelmi gát pontos helye, mind pedig a későbbi átépítési kísérletek nyomai azonosíthatók. Az eljárás és a leletanyag egyedülálló betekintést nyújt a kora középkori viking közösségek vadászati célú tájátalakítási módszereibe. Az eredményekre alapozva a kutatócsoport júniusban visszatér Øygardenbe, hogy további olyan történelmi halászati helyszíneket is feltárjon, ahol hálókat és víz alatti kőfalakat használtak.