Már az eddig véltnél évezredekkel korábban is erdők borították a Dogger-földet
2026. március 17. 08:11
A ma az Északi-tenger hullámai alatt fekvő, egykor Nagy-Britanniát és az európai kontinenst összekötő Dogger-földön a korábban feltételezettnél évezredekkel korábban jelentek meg a mérsékelt övi erdőségek, amelyek élhető menedéket nyújthattak a jégkorszaki flórának, faunának, és a korai emberi közösségeknek is – derül ki a Warwicki Egyetem legújabb archeogenetikai kutatásából.
A Warwicki Egyetem és a Bradfordi Egyetem kutatói a történelem előtti úgynevezett Déli-folyó (Southern River) medréből származó 41 tengeri fúrási magból vett 252 üledékminta elemzésével rekonstruálták a terület ökológiai történetét. A szakemberek az üledékes ősi DNS vizsgálatával megállapították, hogy a mérsékelt övi fafajok – köztük a tölgy, a szil és a mogyoró – már több mint 16 000 évvel ezelőtt jelen voltak a régióban. Ez az időpont évezredekkel megelőzi a brit pollenrekordok alapján eddig feltételezett megjelenésüket. A melegkedvelő hársfa DNS-ét a szárazföldi brit leleteknél mintegy kétezer évvel korábbi rétegekben azonosították.
A kutatás egyik legváratlanabb eredménye a dióval rokon szárnyasdió genetikai nyomainak felfedezése volt. A tudomány eddig úgy tartotta, hogy ez a fafajta mintegy 400 000 évvel ezelőtt teljesen kipusztult Északnyugat-Európából, a mostani leletek azonban bizonyítják, hogy sokkal tovább fennmaradt a régióban.
A vizsgálatok a terület geológiai sorsát is pontosították. Az eredmények azt mutatják, hogy a Dogger-föld bizonyos magasabban fekvő részei túlélték a globális tengerszint-emelkedést és a mintegy 8150 évvel ezelőtti, pusztító Storegga-cunamit is, és egészen 7000 évvel ezelőttig a vízszint felett maradtak, mielőtt a terület végleg elsüllyedt volna az Északi-tenger kialakulásakor.
Menedék a jégkorszakban
A Dogger-föld a pleisztocén és a kora holocén időszakában egy hatalmas, egybefüggő szárazföldi híd volt, amely a mai Brit-szigeteket kötötte össze az európai kontinenssel. Bár a tudomány régóta ismeri a terület létezését, korábban elsősorban egy kietlen, átvonulásra szolgáló folyosóként (földhídként) tekintettek rá.
A professzor Robin Allaby és Vincent Gaffney által vezetett kutatás azonban alapjaiban írja át a jégkorszaki Európáról alkotott képet. Az adatok alátámasztják az úgynevezett "mikrorefúgiumok" (kisméretű, elszigetelt menedékterületek) elméletét. Ezek a védett zónák tették lehetővé a mérsékelt övi növényfajok túlélését a legzordabb jégkorszaki körülmények között is. Ez egyben magyarázatot ad a paleobotanika egyik régi rejtélyére, a Reid-paradoxonra is, amely azt firtatta, hogyan tudtak a fák a jégtakaró visszahúzódása után olyan megmagyarázhatatlanul gyorsan visszatelepülni Észak-Európába.
A Dogger-föld déli részén már 16 000 évvel ezelőtt meglévő erdei élőhelyek jelenléte döntő fontosságú az emberi történelem szempontjából is. A fás, vadállatokban (például vaddisznóban) gazdag terület ideális, erőforrásokban bővelkedő életteret biztosíthatott a középső kőkorszak vadászó-gyűjtögető népessége számára, jóval a mintegy 10 300 évvel ezelőtt virágzó Maglemose-kultúra megjelenése előtt. A szakemberek szerint mindez megmagyarázza azt a régészeti anomáliát is, hogy miért maradt fenn viszonylag kevés kora mezolitikumi lelet a mai Nagy-Britannia szárazföldi területén: a korszak emberi közösségeinek zöme a jóval élhetőbb, ám azóta a tenger alá süllyedt Dogger-földön élt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
