Egy félreállított fejedelem a hanyatló Erdélyben: II. Apafi Mihály
2022. február 1. 15:10 Csernus Szilveszter
A kurucok királya, Erdély fejedelme
Atyja 1690-es halála után úgy tűnt, hogy a még csak 14 éves ifjú Apafi immár ténylegesen fejedelemmé válhat. Lipót császár ki is jelölte mellé gubernátornak Teleki Mihályt, de uralkodását a török támogatását élvező Thököly Imre fellépése megakadályozta.
A magára találó Oszmán Birodalom egy nagyszabású támadást készített elő területei visszaszerzésére, amelynek részeként az országát vesztett Thököly Erdély elfoglalására készült.
II. Szulejmán szultán 1690 júniusában adta át athnaméját Nikápolyban a „kuruc királynak”. A később a Rákóczi-szabadságharcban ismertté vált Heissler generális lezárta a szorosokat, azonban Thököly a havasok járhatatlan útjain átjutva augusztus 21-én Zernyestnél hátba támadta és megfutamította a császár erőit.
II. Apafi Mihály és kísérete először Kolozsvárra, majd nyugatabbra menekült, míg a diadalittasan Erdélybe vonuló Thökölyt szeptember 15-én fejedelemmé választotta a keresztényszigeti országgyűlés. 22-én Hermann Miklós lutheránus püspök be is iktatta székébe az újdonsült – szintén lutheránus – fejedelmet.
Ezzel párhuzamosan a trónja császári megerősítéséért fáradozó Apafi és környezete megegyezett abban, hogy követséget küld Lipótnak. Keszei János – az ifjú nevelője – és gróf Bethlen Miklós útjának célja az volt, hogy meggyőzzék a császárt, ne egyszerűen meghódított tartományként kezelje Erdélyt, tartsa meg jogaiban, szabadságaiban, kiváltságaiban, s mindezek nemzetközi garantálására kérték az angol, a porosz, a holland és a svéd protestáns uralkodók bécsi követeit.
Thököly ugyanis igen népszerű volt új országában: megerősítette a négy bevett vallásra vonatkozó vallásszabadságot, a szultánnak ígért évi 50 ezer aranyra rúgó adójával pedig versenyre sem kelhetett a Habsburgok ajánlata.
A Thököly bevonulásáról értesülő, éppen Belgrád alatt harcoló Badeni Lajos már októberben Erdélynek fordította seregét, feláldozván Szerbiát. A harcedzett császári erők elől gyors ütemben menekültek Thökölyék, így a császár gyámkodását élvező Apafi ismét berendezkedhetett Erdélyben.
Azzal a császáriak is tisztában voltak, hogy vonzóbbá kell tenni uralmukat a szultánénál, ugyanis míg a Porta a fejedelem személyét kivéve nem szólt bele a belső ügyekbe, addig a Habsburgok abszolutizmusa Magyarországon már megmutatta, hogy mi vár a rendkívül magas, törvényi alap nélkül kivetett adók, a rekatolizáció és a kormányzás Bécsben tartása ellen lázadozókra – Caraffa sem érdemtelenül kapta az „eperjesi hóhér” gúnynevet.
Gróf Bethlen Miklós császári beadványát alapul véve Caraffa is ajánlást fogalmazott meg Lipótnak, hogy miként tudná enyhébb módszerekkel Erdélyt uralma alatt tartani. Mint írja: „Erdély semmit sem szeret úgy, mint szabadságát, amit Thököly folyvást ajkán hord; s vallásszabadságát félti, mint szemefényét... Erdély új vívmány, s a birodalom szélén fekszik (...) népe nyugtalan természetű, s folyvást törekedni fog, hogy a kevesebb adóval beérő török alá visszamenjen. Oly utat kell választani, melyen a timor és amor egyesitve legyen: a rettegést a fegyverek előidézik; a szeretet megnyerésére a vallásokat nem kell bántani”.
Emellett Caraffa a „monarchia és kereszténység előbástyájaként” emlegetett Erdély fontosabb pontjainak katonai megszállására sarkallta a császárt, mert, mint írta, Erdély nélkül Magyarországot uralni nem lehet.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
