A katolikus egyház szociális szerepvállalása a magyarországi kistelepüléseken
2007. augusztus 16. 14:10 Ragadics Tamás
A 20. század második felében bekövetkezett politikai, gazdasági és társadalmi változások olyan folyamatokat indukáltak, amelyek jelentősen átalakították a gazdasági központoktól távol fekvő, kisebb települések lakosságának életét. A mezőgazdaság szocialista kollektivizálása, az urbanizációs tendenciák, az állami redisztribúció sajátosságai tovább fokozták a lokális közösségek bomlását, a rurális térségben élők hátrányainak halmozódását. A leszakadó falvak helyzete a rendszerváltozást követő időszakban tovább romlott.
A kistelepülések helyzete a 20. század második felében
A keresztény szemlélet és életmód sajátossága a felebaráti szeretet, a szolidaritás jelentőségének hangsúlyozása és gyakorlása. A kistelepülések problémáinak felvázolása mellett célom annak a bemutatása, hogy az állami kontrollal és a szekularizációs tendenciákkal szembesülő Magyar Katolikus Egyház hogyan valósította meg pasztorációs és karitatív faladatát a hátrányos helyzetű kisebb településeken az 1970-es évektől a század végéig tartó időszakban. A magyar társadalom egyik legjelentősebb problémája az életképes, alulról szervezőző közösségek hiánya, amely hátrányosan befolyásolja a falvak népességmegtartó képességét. Az egyházi szerepvállalás bemutatásánál ezért a közösségépítésre helyezem a hangsúlyt, rámutatva néhány módszertani szempontra és a szociális segítségnyújtás további lehetőségeire.
A második világháborút követő időszakban a szocialista pártállam kiépítése a közigazgatás átalakításával járt. Ennek keretében került sor a falusi autonómia megnyirbálására, amely összefonódott a veszélyesnek ítélt lokális közösségek bomlasztásával. Az erőszakos kollektivizáció (a magángazdaságok adóterheinek növelése, kötelező beszolgáltatási rendszer, kulák-listázás, tagosítások), a tőkeelvonás a mezőgazdaságból, az ipar nagyarányú fejlesztése tovább gyengítette a kisebb települések pozícióit.
A Kádár-rendszer első éveiben megvalósult a történelmi egyházak és a parasztság kontroll alá vonása. Felerősödtek az urbanizációs tendenciák, s tovább csökkent a falvak népessége, ugyanakkor a mezőgazdasági fejlődés és a második gazdaság viszonylagos jólétet indukált. A falvak sorsát alapvetően a redisztributív tervezés határozta meg. Az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció a központi források hatékony elosztását célozta felső-, közép-, és alsó fokú központok kijelölésével. A területfejlesztési terv fejlesztésre alkalmatlannak ítélt közel 2000 kisebb, `funkció nélküli` települést, amelyeket így lassú sorvadásra kárhoztattak.
A kisebb falvakban élő lakosság helyzete a rendszerváltozást követő időszakban sem alakult optimálisan. A központi tervezés visszaszorulásával nőtt az egyes települések önállósága, ugyanakkor csökkentek a redisztributív fejlesztés lehetőségei. Bár az egyes települések földrajzi fekvésük, infrastrukturális sajátságaik és erőforrásokkal való ellátottságuk alapján különböző utakat jártak be az elmúlt évtizedekben, a gazdasági gócoktól távol fekvő, kisebb lélekszámú falvakban egyértelműen a negatív folyamatok erősödtek fel.
A kisebb települések lakosságát érintő, talán legsúlyosabb problémát a munkalehetőség hiánya jelenti. A rendszerváltozást követően országosan a munkahelyek 22%-a szűnt meg. A néhány száz fő által lakott kistelepüléseken szintén 21-22%-os csökkenés volt regisztrálható, hiszen ezek a falvak már korábban elveszítették gazdálkodó egységeiket. Az 1000 fő feletti és 5000 fő alatti településeken - ahol a falusi lakosság jelentős hányada lakott és lakik - ez az arány 33%-os. A települések közötti gazdasági alapú hátrányokat fokozta a kisebb falvak hiányos infrastruktúrája is.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
