Brit történész cáfolta a thermopülai csata mítoszait
2026. június 18. 17:45 Múlt-kor
Nem egyedül és nem is a hollywoodi filmekben ábrázolt felszerelésben küzdött meg Leónidasz spártai király háromszáz harcosa Xerxész perzsa seregével a Kr. e. 480-ban lezajlott thermopülai csatában - állítja Andrew Bayliss, a Birminghami Egyetem ókortörténész professzora.
Andrew Bayliss, aki az ókori Spárta történelmének elismert kutatója, interjújában tételesen cáfolja a 2006-ban bemutatott 300 című film által a köztudatba sulykolt tévhiteket - annak ellenére, hogy az vállaltan nem egy hiteles történeti alkotás, hanem Frank Miller 300 című képregényének mozgóképes változata volt.
A történész hangsúlyozza: bár a spártaiak fizikailag rendkívül képzettek voltak, nem harcoltak védtelen felsőtesttel, és a küzdelem során a jól szervezett phalanx formációra, azaz a zárt pajzsfalra támaszkodtak, nem pedig az egyéni, akrobatikus összecsapásokra. A tudományos konszenzus szerint a legjelentősebb modern tévedés a haderő létszámát érinti, ugyanis a háromszáz elit spártai harcos mellett több ezer más görög poliszból származó hoplita is részt vett a stratégiai fontosságú szoros védelmében.
A történész a korabeli források alapján rávilágít arra is, hogy az áruló Ephialtész nem egy testi fogyatékossággal élő kitaszított volt, hanem egy helyi görög lakos, akit kizárólag a perzsák által felkínált anyagi haszon motivált, nem pedig a bosszúvágy. Bayliss kitért a spártai taktika racionalitására is: Leónidasz király tudatosan választotta a thermopülai szorost a védekezés helyszínéül, mivel a rendkívül szűk terep egy időre képes volt ellensúlyozni a perzsa sereg hatalmas létszámfölényét. Bár az uralkodó számított az erősítés megérkezésére, hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy az ütközet öngyilkos küldetés lesz. Éppen ezért a húsz és harminc év közötti testőrségébe kizárólag olyan katonákat válogatott be, akiknek már volt fiúgyermekük, biztosítva ezzel a spártai vérvonal és a családi birtokok fennmaradását.
A thermopülai csata történettudományi és pszichológiai jelentősége messze túlmutat a puszta taktikai vereségen. Bayliss emlékeztet arra, hogy a későbbi ókori történetírók, köztük Diodórosz Szikulosz feljegyzései szerint a spártaiak önfeláldozása olyan mérvű morális inspirációt jelentett a megosztott görögség számára, amely alapjaiban járult hozzá a háborút eldöntő plataiai és szalamiszi győzelmekhez.
Hérodotosz már mindössze három évtizeddel az események után, Kr. e. 430 körül feljegyezte az elesett mind a háromszáz spártai nevét, bizonyítva, hogy a hősies helytállás azonnal a görög identitás és az európai antikvitás egyik legfontosabb legendájává vált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
