Borzalmas vérengzéssel járt India és Pakisztán függetlenedése
2024. június 23. 16:05 Múlt-kor
Növekvő bizalmatlanság
Az első világháborúban még mintegy egymillió indiai katona harcolt hűségesen a britek oldalán, de a világégés tapasztalatai, valamint az amritszári mészárlás felerősítette a függetlenséget követelő hangokat.
1919. április 13-án a pandzsábi városban Reginald Dyer brit dandártábornok az Indiai Nemzeti Kongresszus két vezetőjének letartóztatása ellen békésen tüntető tömegbe lövetett. A sortűznek a hivatalosan adatok szerint 379 áldozata volt.
A függetlenségi mozgalom vezetését nem sokkal ezután a hindu Dzsaváharlál Nehru és Mahátma Gandhi, valamint a muszlim Mohamed Ali Dzsinna vette át. A hindu nacionalizmust az 1885-ban megalapított Indiai Nemzeti Kongresszus képviselte, míg a muszlim érdekek képviseletét az 1906-ben létrehozott Muszlim Liga látta el.
A függetlenségi mozgalom két kulcsfigurája, Dzsaváharlál Nehru és Mahatma Gandhi 1942-ben
Bár Gandhi a vallások közötti békét hirdette, függetlenségi harccal kapcsolatos felfogásában jóval hangsúlyosabb szerepet kaptak a hindu vonások. A muszlimok egyre bizalmatlanabbá váltak, és 1933-ban már hivatalos formában is megfogalmazták a saját iszlám állam megalakítására vonatkozó igényüket.
A második világháború alatt tovább fokozódott a britekkel szembeni elégedetlenség, és bár Churchill vonakodott attól, hogy az indiai nép számára biztosítsa az önrendelkezés jogát, a teljesen eladósodott birodalom helyzete egyre kilátástalanabbá vált.
1945-ben India már csak teher volt a háborús terheket nyögő munkáspárti miniszterelnök, Clement Attlee számára, és végül a koronagyarmat feladása mellett döntöttek.
Miközben azonban egyre biztosabbá vált, hogy a britek hamarosan elhagyják Indiát, a vallási ellentétek végképp kiéleződtek és csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be a robbanás.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
