A szentek segítségével kedveltette meg magát a Luxemburgi-dinasztia
2020. október 17. 13:05 Nagy Balázs
Vak király a csatában
Károly a franciaországi neveltetése után, tizennégy éves korában találkozott ismét az apjával, és kapcsolódott be apja szándékait követve a dinasztikus politikai küzdelmekbe. Csehországba 1333-ban, tehát tizenhét évesen tért vissza először, édesanyja akkor már nem élt, ő pedig szinte idegenként érkezett meg Prágába. A cseh nyelvet teljesen elfelejtette, azt újra meg kellett tanulnia.
A következő tizenhárom évben Károly trónörökösként állt apja mellett. Az apa-fiú kapcsolat nyilvánvalóan nem nélkülözte alkalmanként a feszültségeket sem. János királyt, fia önéletrajza szerint, a tanácsadói így riogatták: „Urunk, vigyázz! Fiadnak sok vára van az országban, és számos híve az embereid között. Ha tehát még tovább nő a hatalma, elűzhet téged, amikor csak akar. Ugyanis ő a királyság örököse, és a cseh királyok nemzetségéből származik, a csehek nagyon szeretik. Te viszont jövevény vagy.”
A Károllyal ellenséges tanácsadókra hallgatva az apa megfosztotta fiát a váraitól és a trónörökösként neki járó jogoktól, mindössze a morva őrgrófi címet hagyva meg neki. János király 1346-ban a franciák oldalán részt vett a százéves háború egyik legnagyobb csatájában, a crécyi ütközetben annak ellenére, hogy ekkorra már elvesztette a látását.
Froissart leírása szerint ragaszkodott hozzá, hogy az angolok ellen ő is megsuhogtathassa a kardját, ezért kantárszáránál fogva összekötötték a lovát a mellette harcoló lovagokéval. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy Luxemburgi János ott esett el a csatamezőn. Csehország trónját fia ekkor örökölte meg.
Trónra lépésekor Károly 30 éves volt, addigi élete közel felét külföldön töltötte. Hogyan lehet, hogy a cseh történeti emlékezet az egyik, ha nem a legnagyobb középkori cseh uralkodóként tartja őt számon? Hogyan tudta elfogadtatni magát, milyen eszközei voltak az uralkodói legitimáció megteremtésére? Ezek természetesen nagyon összetett kérdések, amelyeknek az utókor csak egy-egy részletét tudja felderíteni.
Ám mindennek nélkülözhetetlen eleme volt a cseh nemzeti szentek tiszteletének az erősítése. A legfontosabb szerepe Szent Vencelnek volt, akinek a nevét Károly élete első hét évében viselte. Károly erre a névre kereszteltette két fiát is, és nagyvonalú építkezései során is igyekezett Szent Vencel kultuszát erősíteni.
A prágai várban lévő Szent Vitus-székesegyházban külön kápolnát emeltetett Vencel tiszteletére, amely mind gazdagsága, mind művészeti kivitelezése szempontjából párját ritkította. Koronázására Károly rendelte meg az úgynevezett Szent Vencel-koronát, amelyet a szertartások kivételével állandóan Szent Vencel fejereklyéjére helyezve tartottak, ezzel biztosítva a szent és a korona közötti közvetlen kapcsolatot.
Károly nemcsak Csehország királya volt, hanem megszerezte a német trónt is. 1355-től, német-római császárrá koronázásától kezdődően nemcsak szülőhazájában, hanem a császári hatalom szempontjából kulcsfontosságú más helyeken is igyekezett előmozdítani a Szent Vencel-kultuszt, többek között a római Szent Péter-bazilikában, az aacheni dómban, illetve a nürnbergi Frauenkirchében. Vencel mellett a cseh nemzeti szentek közül még a X–XI. században élt Szent Ludmilla, Szent Adalbert és Szent Prokop tisztelete került előtérbe IV. Károly uralkodása alatt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
