Akinek a világszép nádszálkisasszonyt és a csillagszemű juhászt köszönhetjük: Benedek Elek mesevilága
2020. szeptember 30. 13:57 Múlt-kor
Vissza Erdélybe
Amikor 1920-ban Édes anyaföldem című önéletrajzi művén dolgozott, úgy döntött, hazatér Erdélybe, ezzel felsorakozott a nagy visszatérők, többek között Kós Károly, Kuncz Aladár és Bánffy Miklós mellé. Döntésében a trianoni határok meghúzása is szerepet játszhatott. A főváros nyújtotta egzisztenciális biztonság helyett ekkor ő a kisebbségi létet választotta.
Budapest elhagyása mögött ugyanakkor sokkal komplexebb motivációk húzódtak meg, mint a honvágy vagy a romániai magyar szellemi életért érzett aggodalom. Ahogyan azt Ablonczy Balázs írja tanulmányában, Benedek megszenvedte a Tanácsköztársaságot és annak bukását is. Jó Pajtás című lapját betiltották, de ettől jóval nagyobb személyes veszteség is érte. Felesége ekkoriban Kisbaconba költözött, hogy tüdőbeteg fiukat ápolja, aki időközben meghalt.
A Nemzeti Hadsereg bevonulását először bizakodva fogadta, majd nagyon hamar kiábrándult. Miközben egyetértett a „galíciaiak kiutasításával” Budapestről, mert „a kérdést valamelyes módon meg kell oldani”, az antiszemita hangulatkeltést már elutasította.
Zsidó származású felesége miatt is így érzett, de elítélte a zsidó származású nyelvész, Simonyi Zsigmond elleni hadjáratot is, amelybe az idős tudós belehalt. Az irodalmi életben is mellőzöttséget érzett, nyomasztották a budapesti közellátási gondok és a pénztelenség. 1920 elején naplóbejegyzéseiben sötét tónusú, depresszióra utaló feljegyzések sorjáznak.
1918 és 1924 között csaknem 200 ezer ember hagyta el Erdélyt, Benedek és felesége ezzel a hatalmas népvándorlással szemben evickélt vissza szülőfalujába. Miután rászánta magát a költözésre, leveleiben maga mögött hagyott családját és unokáit siratta, de a kisbaconi megérkezése után azt írta, nem vágyik vissza Pestre.
Hazaérkezésüknek híre ment, egyre többen keresték meg a kialakuló erdélyi irodalom képviselői közül. Ez rántotta ki a hazatérés első hónapjainak remeteségéből, és leveleiből érződik a szándék, szerepet kíván vállalni az irodalmi élet újrateremtésében.
Ablonczy Balázs szerint az írót személyes motivációi, a budapesti hétköznapok és az irodalmi életben tapasztaltak hajtották Erdély felé, aki már Kisbaconban vált az erdélyi magyar irodalom egyik megszervezőjévé, és a kisebbségi sors vállalása is csak döntése következménye volt inkább, mintsem annak mozgatórugója.
A fiatal írókkal jó, baráti viszonyt ápolt, aktív kapcsolatépítését bizonyítja négy kötetben kiadott irodalmi levelezése is. Ugyanakkor voltak, akik törekvéseit, népi világlátását fenntartásokkal vagy ellenérzésekkel fogadtak. Sérelmezte például, hogy nem hívták meg a marosvécsi Helikon találkozóira, melyeket Bánffy Miklós szervezett.
A hírlapírók mellett a folklorisztika művelői is kritikusan viszonyultak hozzá. Benedek megítélése kortársai között és későbbi kutatói között is ellentmondásos. Korról korrá változott, hogy hagyatékából mit fogadott el hiteles folklóranyagnak a magyar néprajztudomány. A bizalmatlanság részben onnan ered, hogy Benedek Elek Sebesi Jóbbal gyűjtött, akiről bebizonyosodott, hogy a székely népballadákhoz nemcsak gyűjtőként, hanem alkotóként, erősebben fogalmazva hamisítóként is viszonyult.
A századfordulón heves viták bontakoztak ki és Sebesi apropóján verses népi szövegek gyűjtőjeként Benedek is gyanúba keveredett. Folklórgyűjtő munkásságának csupán azt a részét ismerték el kezdetben, ami 1882-ben a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetében, a Székelyföldi gyűjtésben jelent meg. E sorozat hitelességét két szerkesztője, Gyulai Pál és Arany László is szavatolta. Csak évtizedek múlva értékelték újra ezen felüli népköltészeti gyűjtéseit, de sok kérdés körülötte még ma sem tisztázott.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
