Az egyháztörténet-írás főbb forrásai
2007. augusztus 16. 13:44 Balogh Margit
Az újabb és legújabb kor egyháztörténete ki volt téve a rendszerváltás előtti politikai széljárásnak. A szakirodalom csak kevés olyan eredményt produkált, amely időtállónak bizonyult. A hazai történetírás művelői már az 1970-es évektől kezdték hanyagolni a kirívó ideologikus szempontokat, az 1980-as években pedig már puszta formalitás volt a `marxista` jelszó és minősítés - ekkor ugyanis már nem a `szemléletmód` volt a döntő, hanem a szakmai felkészültség, a rendszerező képesség.
A történész forrásai
A rendszerváltás után volt egy időszak, amikor felerősödtek a re-katolizációs hangok (egyháziasítani kell a katolikus intézményeket, sokakban az a meggyőződés élt, hogy az elvallástalanodás a kommunizmus propaganda következménye stb.), de mostanra talán sikerült egy egyensúlyi állapothoz elérni. Naivitás volna azonban azt hinnünk, hogy a történetírás - vagy bármelyik társadalomtudomány - valaha is teljesen megszabadulhat az érték- vagy érdekszempontok miatti problémáktól; a történelem `hogyan látása` és mai gondolkodásunk között mindig van és lesz egyfajta közlekedőedény-rendszerű kapcsolat.
A történészek elsősorban írott forrásokból dolgoznak, de esetenként tárgyi emlékek és íratlan hagyományok is elősegíthetik kutatásait. A források csoportosításában egyetértés van: alapvetően az elsődleges (primer) és a másodlagos (szekunder) forrásokat különböztetjük meg. Ám az, hogy melyik forrást hová soroljuk be, az sokszor nézőpont kérdése.
Primer források
Általában elsődleges forrásoknak nevezzük azokat az információkat, amelyek az eseményekkel egyidejűleg keletkeztek. Az elsődleges forrás olyan, mint egy naplóbejegyzés: egy adott személy nézőpontjából írja le az eseményeket, ami vagy igaz, pontos és teljes, vagy nem. Lehetnek hangzó, írásos, vizuális vagy tárgyi források. (1) Hangzó forrás például a rádió hanganyaga, (2) írásban maradtak fenn a korabeli jegyzőkönyvek, sematizmusok, évkönyvek, körlevelek, törvénykönyvek, névtárak, naplók, feljegyzések, levelezések, szemtanúk által készített beszámolók, rendőrségi napi jelentések stb. (3) a vizuális csoportba sorolom a fényképeket (bár ez a levéltári törvény szerint iratnak minősül), filmhíradókat, plakátokat, szórólapokat, röplapokat (aprónyomtatványokat), vagy éppenséggel a reklámokat, de lehetnek (4) tárgyak is, mint például a legkülönbözőbb régészeti leletek, pénzérmék, kitüntetések, újságcikkek, levelek.
Szekunder források
Az elsődleges forrásokat az különbözteti meg a másodlagos forrásoktól, hogy ez utóbbiak utólagos, nem az eseményekkel egy időben keletkezett feldolgozások, s általában nem csak a konkrét eseményeket írják le. E szempont szerint idesorolandók a visszaemlékezések (oral history), a könyvészeti források, a szekunder levéltári források (pl. kormányzati, párt- és intézményi éves beszámolók, rendőrségi iratok, helytörténeti gyűjtemények, családtörténetek). Aki az 1945 utáni történéseket kívánja kutatni, annak hangsúlyozott figyelmet kell fordítania ezekre az iratokra is, hiszen az egyházi levéltárak iratai - kényszerűségből, félelemből - ekkoriban szűkszavúakká váltak.
Harmadlagos források
Az első két forrástípus mellett ne feledkezzünk meg a harmadlagos forrásokról sem. Idetartozik minden olyan mű, ami a már meglévő kutatásokat rendszerezi, strukturálja vagy egy célközönséghez átalakítja, tehát elsődleges és másodlagos alapján szintetizál egy adott témát, témakört. Harmadlagos források például a lexikonok, enciklopédiák, bibliográfiák, archontológiák, kronológiák és más adatbázisok. A történelmi feldolgozás segédleteinek tekintett bibliográfiák, lexikonok, szótárak esetében a szakmai etika elengedi a folytonos hivatkozást.
Hivatkozás nélkül leírhatjuk például Mindszenty József életrajzának adatait, születését, halálát és köztes életrajzi adatokat. Kivéve persze, ha épp egy izgalmas életút-szakaszt kívánunk nagyító alá tenni, mint mondjuk az érseki székről való eltávolítás körülményeit. Mikor is történt ez: 1974. december 18-án vagy 1975. február 5-én? Ekkor a legkülönbözőbb hivatkozott forrásokat ütköztetjük (mint ahogy teszi ezt Somorjai Ádám bencés szerzetes egy, épp a jelzett dátumokkal foglalkozó, megjelenés előtt álló tanulmányában).
Általában a történetírásban, s így az egyháztörténet-írásban is szerintem az egyik nagy nehézség a konkrét adatok pontos leírása, megadása. Túlteng az értékelés, az elemzés, az apologetizálás, anélkül hogy az adatokra odafigyelnének. Ez következik abból is, hogy az egyháztörténettel foglalkozók - főleg a 20. században - inkább publicisták, amatőrök, mint szakemberek. A másik oldalon pedig, a nem egyházias egyháztörténetet írni akarók között is ugyanez a betegség fedezhető fel. Szóval a megbízható egyháztörténet-írás alapfeltétele a pontos adatolás, ehhez néhány alapmű rendelkezésre áll, de bőven van tennivaló a kézikönyvek mint segédletek összeállítása terén.
Az 1930-as években kiadott Bangha Béla-féle Katolikus lexikon után hosszú évek alatt 2006-ban a 11. kötetéhez (Sep-ig) ért Diós István szerkesztésében az új Magyar katolikus lexikon (még három kötet várható); van protestáns lexikon (Zoványi Jenő), de ez meglehetősen elavult a javítások ellenére is; van zsidó lexikon, de ez meg nem egyháztörténeti jellegű; s van - katolikus kiadású - unitárius lexikon is, de ez nem elég átfogó. Kiemelkedő teljesítmény Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége című kétkötetes enciklopédiája.
Sajnos az egyháztörténet - s nem csak a 20. század esetében - rokon-, rész- és segédtudományai fejletlenek. Gergely Jenővel készített közös munkánkat említeném: 1993-ban jelentettük meg az 1790-től kétszáz évet felölelő egyháztörténeti kronológiánkat, 1996-ban pedig egyháztörténeti adattárunkat (ebben alapvető, levéltári kutatásokon alapuló hivataltörténeti adatokat is).
Támogasd a 
szerkesztőségét!
