Jean-Paul Sartre

2005. április 15. 12:42

(1905-1980)

Sartre jómódú polgárcsaládban született Párizsban 1905. június 21-én. Tengerésztiszt apja korán meghalt, s ettől kezdve fiatal, művelt anyja és anyai nagyapja, Carl Schweitzer professzor, Albert Schweitzer nagybátyja nevelte. Gyermekkora nagy része az irodalom bűvkörében telt el, kötelező jelleggel mélyült el a klasszikusokban, titokban a ponyvairodalomban, s igen hamar az írással is megpróbálkozott.

Ebből a viszonylag védett állapotból anyja újabb házassága és saját csúnyaságának felfedezése mozdította ki, következhettek a tanulás hosszú évei. Előbb Párizsba, majd La Rochelle-be járt gimnáziumba, s végül ismét Párizsban, a rangos École Normale Supérieure-ben szerzett 1929-ben diplomát. Az egyetemen ismerkedett meg Simone de Beauvoirral, akivel élete végéig élettársi kapcsolatban élt.

1931-től a Le Havre-i gimnáziumban filozófiát tanított. 1933-ban ösztöndíjjal egy évet töltött Berlinben, s a husserli fenomenológiát tanulmányozta. Hazatérése után ismét Le Havre-ban, majd Laonban, végül Párizsban tanított. Ekkor már elkészült első regénye, a Melancholiát azonban a Gallimard Kiadó visszautasította. Két évvel később mégis elfogadta a most már Az undor címet viselő regényt, amely egy csapásra híressé tette szerzőjét.

Sartre 1939-ben bevonult katonának, s hamarosan fogságba is esett. 1941-ben kiszabadult, s visszatért Párizsba, ahol bekapcsolódott a titkos ellenállási mozgalomba. 1943-ban előbb színre vitték első darabját, A legyek címmel, majd megjelent roppant méretű gondolatrendszerét először összefoglaló filozófiai tanulmánya, A lét és a semmi. A mű alaptétele, hogy az ember beledobódik a semmibe, létének - az egzisztenciának - eleve nincs célja és értelme, a gondolkodó lénynek azonban megvan a lehetősége és képessége, hogy tartalmat, lényeget (eszenciát) adjon létezésének. Innentől számítják az egzisztencializmus filozófiatörténeti kezdetét.

Életének fordulópontja 1945 volt, figyelme ettől kezdve a társadalmi elkötelezettség fogalma felé fordult. Még ebben az évben élettársával megalapította a Les Temps Modernes című filozófiai, kulturális, politikai folyóiratot. A gyakorlati politikában Sartre erőteljesen baloldali volt, közeledett a kommunistákhoz, de a bolsevizmus sztálini gyakorlatát elítélte. Barátai, eszmetársai körében igyekezett rokonszenvet ébreszteni a Szovjetunió iránt, ahol több ízben is megfordult, emiatt végül örökre összeveszett jó barátjával, Camus-vel, aki helytelenített Sartre álláspontját.

Irodalmi szempontból az 1940-50-es évek rendkívül termékeny időszaka volt, sorra születtek drámái, amelyeket Magyarországon is többször játszottak: Zárt tárgyalás, Piszkos kezek, Az ördög és a jóisten, Temetetlen holtak, Tisztességtudó utcalány, Főbelövendők klubja, Altona foglyai. 1945-ben regénytetralógiába kezdett, A szabadság útjai címmel, amelynek csak három darabja készült el, mivel Sartre úgy gondolta, gondolatai közvetítésének mégsem a regény a megfelelő forma. 1948-ban írta meg nagy hatású esszéjét, Mi az irodalom? címmel, tanulmányt publikált Baudelaire-ről és Jean Genet-ről, s számtalan újságcikket írt a Les Temps Modernes-be, ezeket később a Situations című kötetében adta közre.

Teljes erővel részt vett a közéletben, a politikában: az algériai háború idején rendkívül harciasan és következetesen szembefordult a francia neokolonializmussal, 1956-ban elítélte a budapesti szovjet beavatkozást, lelkesen támogatta Fidel Castro kubai forradalmát, később minden rendelkezésére álló eszközzel küzdött az amerikaiak vietnami intervenciója ellen. 1960-ban megjelent második nagyszabású bölcseletei munkája, A dialektikus ész kritikája, amelyben kísérletet tett a marxizmus és az egzisztencializmus szintézisének megteremtésére.

1964-ben visszautasította a neki ítélt irodalmi Nobel-díjat, mert pacifista meggyőződésével nem találta összeegyeztethetőnek az adományozók tevékenységét. (Igaz, 1975 szeptemberében megtudakolta a Nobel-díj Alapítványtól, hogy utólag nem vehetné-e fel a díjjal járó pénz, de elutasították.) 1960 és 1971 között energiái nagy részét Flaubert-monográfiájának megírására fordította. A tervezett négy kötetből végül csak három készült el, közülük a harmadik, A család félkegyelműje roppant bonyolult módon az egzisztencializmus, a marxizmus és a freudizmus egybeolvasztására tett kísérletet. 1968-ban Sartre a párizsi diákmozgalom mellé állt, majd a rákövetkező években a szélsőbalon kereste helyét. A szellemi divatok azonban lassan túlhaladták, gondolatait és felfogását egyre hevesebben vitatták, s 1971 után már csak keveset írt. Ehhez hozzájárult fokozatos megvakulása és egyre romló egészségi állapota is.

1980. április 15-én halt meg Párizsban. Temetése - mint egykor Victor Hugóé - mégis nemzeti esemény volt, több mint ötvenezer ember kísérte végső útjára a párizsi Montparnasse temetőben.