Új Római Birodalomról álmodozott, egy benzinkút tetejére akasztva végezte Mussolini

2020. április 28. 13:34 Múlt-kor

A fasiszta Olaszország atyja nem jobboldali eszmékkel lépett a politikai küzdőtérre. Az 1883-ban az Emilia-Romagna régióban lévő Predappióban született Benito Mussolini igazi zabolátlan gyermek volt. Felcseperedve tanári oklevelet szerzett, majd a kötelező katonai szolgálat helyett inkább Svájcba ment, ahol újságíróként egy szocialista lapnak dolgozott.

Mussolini már ekkor, különböző szakszervezeti gyűléseken felszólalva megcsillantotta szónoki képességeit. 1904-ben amnesztiát kapott, letöltötte a katonaidejét, és hazájában az Olasz Szocialista Párt tagjaként folytatta tovább a politizálást és az újságírást. 1912-re már az olaszországi szocialisták hivatalos lapja, az Avanti! élén hirdette világmegváltó nézeteit.

Az első világháború kitörése után azonban háborúpárti retorikára váltott, és ez olyannyira nem tetszett a szocialista párt vezetőinek, hogy Mussolinit kizárták a pártból. Mussolini 1915-ben bevonult, a háborút egy 1917-ben bekövetkező súlyos sebesülés miatt egy kitüntetéssel a mellkasán fejezte be. A konfliktus lezárultával  kidolgozta a „nemzetiszocializmusnak” hívott politikai programját, amelyet lapjában, az Il Popolo d'Italia oldalain népszerűsített.

Mussolini egy olyan modern államban gondolkodott, amely egy korporatív gazdasági modell alkalmazásával, a munkavállalókat egységes szakmai szervezetekbe tömörítve, erős kontroll alatt tartja a gazdaság egészét. Ezzel mind a tőkés, mind a munkás rétegek közötti érdekkülönbségeket gyakorlatilag „kézi vezérléssel”, állami úton kontrolálni lehetett. Ehhez viszont Mussolini elképzelése szerint Olaszországnak egy tekintélyelvű, ha kell, diktatórikus rendszerre és nem parlamentarizmusra volt szüksége.

Menetelés Rómába

Mussolini elképzeléseinek remek táptalajt biztosított a háború utáni években Olaszországban kialakuló zűrzavar és létbizonytalanság. A parasztok földet, a munkásság jobb életkörülményeket, a hazatérő katonák pedig munkát követeltek, mindezt egy olyan országban, amelynek gazdaságát súlyosan visszavetette a háború. Természetesen ez a háttér nemcsak a Mussolini irányítása alatt álló Nemzeti Fasiszta Pártnak, de a szocialistáknak is kedvezett. Mussoliniből Duce (vezér) lett, aki rohamosztagosaival, amelynek száma hamarosan meghaladta a 200 ezret, rendre megzavarta, szétverte a kommunista, szocialista tüntetéseket.

Az izmosodó mozgalom azonban nem elégedett meg ennyivel, a fasiszta osztagok 1922. október 24-én Rómába indultak, hogy a Duce-t állítsák az ország élére. A harcos tömegdemonstráció, amely később Marcia su Roma (Menetelés Rómába) néven került be a történelembe, sikerrel járt, III. Viktor Emánuel miniszterelnöknek nevezte ki Mussolinit. A  parlament még  bő két évig kitartott, de 1925 januárjában a kezében egyre nagyobb hatalmat koncentráló Mussolini végül feloszlatta a törvényhozást. Olaszországban véget ért a politikai pluralizmus, beköszöntött a rendeleti kormányzás, a diktatúra korszaka.

Mussolini, aki kizárólag a királynak tartozott felelőséggel, egy új Római Birodalomról álmodozott. 1935-ben megtámadta Etiópiát, 1936-ban Adolf Hitlerrel karöltve létrehozta a Berlin-Róma tengelyt, majd a következő évben csatlakozott a Kommunista Internacionálé és a Szovjetunió elleni német-japán Antikomintern paktumhoz. 1939-ben bevonult Albániába. 1940 nyarán az olasz hadsereg megtámadta az összeomlás szélén táncoló, már a németek által kivéreztetett Franciaországot, amivel kezdetét vette az ország számára a második világháború, amelyben az olasz hadseregnek nem sok babér termett.

Dicstelen vég

A Duce hadereje kudarcot vallott Görögországban, majd Észak-Afrikában is. 1943 júliusában pedig a szövetségesek partra szálltak Szicíliában. A katonai kudarcok csapása alatt Mussolini hatalma megrendült, a Fasiszta Nagytanács megvonta tőle a bizalmat, 1943. július 25-én pedig letartóztatták. A németeknek köszönhetően, akik egy merész akció segítségével 1943 szeptemberében kiszabadították, még utoljára visszatérhetett a hatalomba, de az észak-olaszországi Salói Köztársaság léte törékeny volt, egyszerre fenyegette a külső ellenség, az előrenyomuló angol-amerikai erők, és a belső, 150 ezres, leginkább baloldali, kommunista érzelmű katonákból álló partizánsereg.

A német bábállam területén a partizánok megfékezése révén elszabadult a pokol és az erőszak. A partizánsikereket Mussolini hívei, karöltve a németekkel, brutális terrorral torolták meg, amelynek szenvedő alanya általában a hadműveletek helyszínén élő civil lakosság volt.

A szövetségesek és a partizánok katonai csapása alatt végül összeomlott Mussolini fasiszta állama. A Duce szeretőjével 1945. április végén a svájci határ felé vette az irányt. Nem volt szerencséjük: április 27-én a Comói-tó melletti Dongo nevű falu közelében partizánok tartoztatták fel őket és másnap mindkettőjüket agyonlőtték.

Az eltelt hónapok őrült erőszakhulláma nyomott hagyott az emberekben, és nem tudták türtőztetni a bennük felgyülemlett gyűlöletet. A vezér és szeretője, Clara Petacci holtestét összerugdosták, majd a milánói Loreto téren egy benzinkúton fellógatták a tetemeket. A Duce teste egy jelöletlen sírba került, és csak tíz év után hantolhatták el szülőfalujában, az agya kivételével, mert azt az amerikaiak 1966-ig maguknál tartották, hogy rájöjjenek, mi teszi az embert diktátorrá. A szervet végül visszajutatták Mussolini özvegyének.