Tömeges kivándorláshoz vezetett az 1946-os kielcei pogrom
2026. július 13. 15:57 Múlt-kor
A kommunista hatalomátvétel és a társadalmi feszültségek együttesen vezettek a holokauszttúlélők elleni 1946-os kielcei pogromhoz - emlékezett a 80 évvel ezelőtt történtekre a Die Welt. Az orosz és lengyel állambiztonsági, illetve katonai akták feldolgozása rávilágít, hogy a negyvenkét halálos áldozatot követelő tragédiát nem szervezett provokáció, hanem a helyi lakosság kollektív erőszakcselekménye okozta, amely végérvényesen megindította a zsidóság tömeges kivándorlását Kelet-Európából.
A második világháború után, 1946. július 4-én Kielcében elszabadult antiszemita erőszakot egy nyolcéves kisfiú, Henryk Błaszczyk eltűnéséhez kapcsolódó alaptalan pletyka robbantotta ki. A helyiek körében elterjedt, hogy a gyermeket zsidók rabolták el, és a hitközség Planty utca 7. szám alatti pincéjében tartják fogva. Bár az épület a magas talajvíz miatt egyáltalán nem rendelkezett alagsorral, a tömeg kövekkel támadt a házra, ahol mintegy száznyolcvan holokauszttúlélő lakott.
A kirendelt rendőri és katonai erők ahelyett, hogy megvédték volna az áldozatokat, kiszolgáltatták őket a felhergelt tömegnek. A nyílt utcán és a vasútállomáson zajló lincselés során negyvenkét ember veszítette életét, köztük tizenketten lőtt sebekbe haltak bele. A hatalom a felelősségre vonást egy gyorsított katonai eljárással demonstrálta: július közepén kilenc, jórészt találomra kiválasztott gyanúsítottat halálra ítéltek és azonnal kivégeztek.
A kutatások rávilágítanak, hogy a pogrom egy pattanásig feszült belpolitikai helyzetben robbant ki. Napokkal a tragédia előtt, 1946. június 30-án tartottak országos népszavazást a magántulajdon államosításáról és a szenátus feloszlatásáról. Bár egy 1993-as utólagos vizsgálat szerint a szavazók közel háromnegyede elutasította a javaslatokat, a kommunista hatalom drasztikusan meghamisította az eredményeket, elsöprő, 68 és 77 százalékos támogatottságot hazudva. A csalás, valamint az ellenzéki Polgári Parasztpárt (PSL) tagjainak megfélemlítése nagymértékben fokozta a társadalmi elégedetlenséget, amely a feszült légkörben végül a „zsidó bolsevizmus” toposza révén a kisebbség elleni erőszakban kulminált.
Az események utóéletét évtizedekig a politikai narratívák határozták meg: míg a kommunisták antikommunista, „reakciós” akciónak nevezték az incidenst, az egyházi vezetés - köztük August Hlond bíboros és Czesław Kaczmarek kielcei püspök - a zsidó-kommunista körök és a biztonsági szolgálatok provokációját sejtette a háttérben. A rendszerváltás után hozzáférhetővé vált orosz és lengyel levéltári anyagok elemzése alapján azonban a kortárs történészek, köztük Bożena Szaynok és az amerikai Jan T. Gross kimutatták: a pogrom nem felsőbb politikai utasításra történt, hanem hétköznapi emberek kollektív cselekedete volt.
A kegyetlen erőszakhullám drámai következménnyel járt az alig 14 hónappal a háború után amúgy is traumatizált zsidóság számára. 1946 szeptemberéig mintegy hatvanezer zsidó hagyta el a már csak tranzitországnak tekintett Lengyelországot, nyugati menekülttáborokon keresztül Palesztina, illetve Izrael felé véve az irányt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
