Titokzatos örökség: a székely írás kutatásának nehézségei
2014. december 10. 11:42 Tubay Tiziano, ELTE BTK ITDI
.
A kutatás iránya azonban e ponton túl új fordulatot vett. Az ösztönzés kívülről érkezett: Vilhelm Thomsen (*1842–†1927) dán turkológus előbb pontosan leírta, majd részben megfejtette az Orhoni és Jenyiszenyi ótörök feliratokat, amelyeket Philip Johann von Strahlenberg (*1676–†1747) svéd geográfus fedezett fel és tett közzé 1730-ban. Strahlenberg könyve Magyarországon is ismert volt, azonban sokáig senki sem figyelt fel rá, vagy aki mégis, az tagadta a jelek közötti hasonlóságot, mint Pray György (*1723–†1801) jezsuita történész. Thomsen a székely írásnak csak egy Telegdi-féle romlott jelsorát ismerte, ez alapján az írásrendszerek közötti rokonságot elvetette. Nem úgy Nagy Géza (*1855–†1915) régész, aki már az ótörök feliratok megfejtése előtt tárgyalta az írásrendszerek hasonlóságát, s mikor a jelek „hangtani értéke 1894-ben kiderült, nyomban megírta A székely írás eredete czímű kitűnő tanulmányát, a melyben rámutatott arra, hogy az egymással azonos, vagy egymáshoz hasonló ó-török és székely írásjegyek hangtani értéke is ugyanaz, vagy legalábbis ugyanabba a hangcsoportba tartozó” – így Sebestyén Gyula (*1864–†1946) néprajztudós, akinek éppen Nagy Géza volt egyik első ösztönzője.
Hogy Sebestyén Gyula a székely írással foglalkozni kezdett, abban nemcsak Nagy inspirálta. A századfordulóra ugyanis több hamisítási kísérlet országos botránnyá dagadt, mire a Magyar Tudományos Akadémia egymás után két vizsgálóbizottságot is felállított a helyzet tisztázására; Sebestyén mindkettőnek tagja volt. A bizottsági állásfoglalások után sem hagyott fel kutatásaival, melynek eredményeit előbb a Magyar Könyvszemle és az Ethnographia hasábjain tette közzé, majd ezek kötetbe szerkesztve is napvilágot láttak. Bár előtte mások (Szabó Károly, Réthy László) is használták, a rovásírás terminus elterjedése Sebestyén Gyula nagy hatású munkásságának köszönhető.
Sebestyén kapcsolatban volt Thomsennel is, aki Franz Babinger (*1891–†1967) német orientalistát hozzá irányította, miután rájött, hogy az mire bukkant Hans Dernschwam (*1494–†1568/9?) kéziratai közt. Ugyanis a konstantinápolyi útleírásban fellelt rúnafelirat-másolat a számára korábban érdektelennek tetsző székely betűkkel íródott. Sebestyén az újabb emlék megkerültén, valamint Thomsen biztatásán és töredékes megfejtésén felbuzdulva azonnal nekilátott az emlék feldolgozásának, leírását és megfejtését több tanulmányban tette közzé. A felfedezésnek különös jelentőséget kölcsönzött az a körülmény, hogy bár a jelsor 1515-ös datálásával a Csíkszentmiklósi Feliratnál (1501) valamivel fiatalabb, ám Dernschwam autográf kézirata konstantinápolyi útja alatt, 1553–1555 között készült, vagyis a lejegyzés a Csíkszentmiklósi Felirat legfiatalabb másolatánál kétszáz esztendővel korábbi.
A szenzációs felfedezés miatt értékelődött fel egy másik forrás, amelyről korábban csak elszórt híradások jelentek meg. Történt ugyanis, hogy Sebestyén Beliczay Jónás (*1847–†1890) bolognai kutatásairól írt beszámolójában egy apró megjegyzésre lett figyelmes. Ezek egy, a Luigi Ferdinando Marsigli (*1658–†1730) olasz hadmérnök által a Székelyföldön talált fáról vagy fatábláról értesítenek, amely állítólag e föld első keresztényeinek változó ünnepeit tartalmazta. A legkorábbi híradás kedvezőtlen fogadtatása ellenére Sebestyén érdeklődése továbbra sem mellőzte az információt, amelyben a Bolognában kutató Thaly Kálmán (*1839–†1909) tájékoztatása és Veress Endre (*1868–†1953) közlése még inkább megerősítette. Ennek ellenére Sebestyén hosszú várakozásra kényszerült, a kéziratok fényképeihez – amint írja – „[c]sak az 1515-iki konstantinápolyi rovásirásos magyar felirat napfényre kerülte után – midőn a magyar rovásírás középkori eredetére irányult legutolsó kételynek is végleg el kellett oszolnia – hozathattam meg a Magyar Nemzeti Múzeum Orsz. Széchenyi - Könyvtárával azt az áldozatot, hogy a kézirat összes lapjainak fényképi másolatait elkészíttesse.” Az OSzK áldozata pedig meghozta gyümölcsét, mivel „kiderült, hogy Marsigli másolata a legrégibb és legterjedelmesebb rovásirásos emléket mentette meg a magyar irodalom számára.”
E két jelentős emlékkel és a korábbi kutatások áttekintése során feltérképezett levéltári forrásokkal a székely írás korpusza jelentősen bővült. Ennek összegzésével Sebestyén Gyula nem maradt adós: A magyar rovásírás hiteles emlékei c. (1915), máig alapvető jelentőségű könyvében kiadta a székely írás akkor ismert emlékeinek korpuszát.
A pályája elején álló Németh Gyula (*1890–†1976) turkológus azok között volt, akik reagáltak Sebestyén második könyvére. Noha Sebestyén válaszában több helyütt indulatosan reagált a fiatal nyelvész kritikáira, Németh, nem hagyván fel vizsgálódásával, rövidesen a téma elismert szakértőjévé vált. A székely írás eredetével többször foglalkozott: először A régi magyar írás eredete címen megjelent dolgozatában, ebben Nagy Géza és Munkácsi Bernát (*1860–†1937) német nyelvű cikkét saját megfigyeléseivel egészítvén ki. Melich János (*1872–†1963) nyelvész Németh ezen dolgozatának hatására revideálta korábbi nézeteit, Németh két alapvetését elfogadta: 1. A székely írás az ótörök (köktörök) rúnaírás minden sajátosságát megőrizte egészében vagy nyomokban; 2. Jeleinek nagy része a „jennyisszeji köktörök ábécéből való”. Melich azon ügyködött, hogy bizonyítsa az [ɛ] és az [o] fonéma székely jelének – a korábbi görög származtatással szemben – a Németh felvetette glagolita eredetét. Évekkel később jelent meg Némethnek A magyar rovásírás c. munkája (1934), amiben a Sebestyén monográfiája óta előkerült emlékekkel gyarapodott korpuszt adta közre. Ezek között tűnt fel elsőként egy újabb fontos emlék: a Nikolsburgi Ábécé.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
