Természeti katasztrófa emlékműve lehet Skandinávia legnagyobb halomsírja

2026. március 30. 11:19

A kutatók a modern lézeres távérzékelési technológia segítségével egy 3800 méter hosszú ősi földcsuszamlás nyomait azonosították a mintegy 15 méter magas és 77 méter átmérőjű halom közvetlen közelében. A szakemberek száz fenyőrönk évgyűrűs kormeghatározása alapján megállapították, hogy az építményt Kr. u. 551 körül emelték.

A felhasznált mintegy 25 ezer fatörzs jelentős része nem szabályos vágásnyomokat mutat, hanem gyökerestül kiszakadt vagy eltört, ami arra utal, hogy az építőanyagot magából a földcsuszamlás hordalékából nyerték ki. Gustavsen szerint ez a tény alapjaiban kérdőjelezi meg a halom temetkezési funkcióját, és sokkal inkább egy rituális, katasztrófaelhárító építményként értelmezi azt.

Az Oslótól mintegy 40 kilométerre fekvő vaskori halmot a régészeti szakirodalom hagyományosan a hatalom politikai szimbólumaként, a helyi elit temetkezési helyeként tartotta számon. Az Anders Lorange (1869–1870) és Sigurd Grieg (1939–1940) által vezetett korábbi feltárások azonban nem találtak központi sírkamrát a rendkívül bonyolult – tőzeget, agyagot, homokot és több rétegnyi faszerkezetet ötvöző – építményben.

Bár Dagfin Skre későbbi kutatásai során emberi hamvakat is azonosítottak a rétegek között, a radiokarbonos vizsgálatok bebizonyították, hogy az érintett személy évszázadokkal korábban, Kr. e. 1391 és 1130 között élt, így földi maradványai csupán a földmunkák során, a talajjal együtt kerülhettek az építőanyagba.

Éghajlati válság a 6. században

Az építmény létrejötte a történelem egyik legviharosabb éghajlati időszakára esik. A Kr. u. 536-ban bekövetkezett, északi féltekét érintő vulkáni kitöréssorozat (az úgynevezett porfátyol-esemény) drasztikus lehűlést, tartós terméskiesést, éhínséget és demográfiai hanyatlást okozott Európában.

A romló éghajlati viszonyok miatt a skandináv térség lakossága a földművelésről kényszerűen áttért a legeltetésre, ami a növényzet gyors ritkulásához vezetett. Az extrém csapadékos időjárás és a vizet megkötő növénytakaró hiánya a Raknehaugen körüli gazdag, agyagos talaj destabilizálódását és a most azonosított pusztító földcsuszamlást eredményezhette. A hatalmas halom felépítése – amely Dagfin Skre becslései szerint mintegy 450-600 ember összehangolt munkáját igényelte – a túlélő közösség kollektív, rituális válasza lehetett az ökológiai krízisre.

A felfedezés paradigmaváltást jelenthet az észak-európai régészetben: rávilágít arra, hogy a monumentális őskori halmok nem kizárólag a társadalmi elit temetkezési helyei voltak, hanem a szélsőséges természeti erőkkel szembeni spirituális védekezés eszközeiként is szolgáltak.