Az orvosi kezelések előtt kötelező volt elmenni a templomba Mezopotámiában
2026. június 20. 15:55
A mezopotámiai orvosok a tényleges fizikai kezelések megkezdése előtt kötelező templomi látogatást írtak elő betegeiknek a kedvezőtlen asztrológiai napok semlegesítése céljából - mutatta be az Iraq című tudományos folyóirat legfrissebb számában Troels Pank Arbøll assziriológus. A Kr. e. első évezredből származó ékírásos agyagtáblák újraelemzése bizonyítja, hogy az ókori Közel-Keleten a szentélyek nem egyfajta korabeli kórházakként, hanem a sikeres gyógyításhoz elengedhetetlen isteni jóindulat biztosításának helyszíneiként funkcionáltak.
A kutatás alapját tizenkét orvosi előírás képezi, amelyek hat különböző, Asszíria és a Levante területén feltárt ékírásos agyagtáblán maradtak fenn. A legfontosabb bizonyítékot egy Szíria területéről, az ókori Hamá városából származó, Kr. e. 9. századi kézirat szolgáltatta, amely kiegészíti a korábban Ninivéből ismert, Kr. e. 7. századi szövegek adatait.
Troels Pank Arbøll elemzése rávilágít: az instrukció, miszerint a betegnek fel kell keresnie egy istenség - például Szín, Samas, Ninurta, Istár vagy Marduk - szentélyét, sosem magánál a gyógymódnál (a növényi keverékeknél vagy kenőcsöknél) szerepel, hanem a tünetek leírásánál. A templomi látogatás tehát a terápia megkezdésének adminisztratív és kultikus előfeltétele volt, nem pedig maga az orvosi beavatkozás.
A vizsgált szövegekben szereplő előírások kizárólag a lép és a hasnyálmirigy, valamint a fül betegségeire - fertőzésekre, gennyesedésre és fülzúgásra - vonatkoznak. A mezopotámiai kultúrában a fül a befogadás kiemelt szerve volt: a korabeli hitvilág szerint ezen keresztül érkezett az isteni bölcsesség és a szellemek kommunikációja is. Egy tartós fülzúgást a halottak üzeneteként, míg a váladékozást olyan tisztátalan állapotként értelmezték, amely megszakította a kapcsolatot a szakrális szférával. A fül gyógyítása így nem csupán a testi egészség, hanem a beteg és védőistene közötti spirituális kötelék helyreállítását is jelentette az ókori társadalomban.
A felfedezés azonosította a templomi vizitek időbeli, naptári funkcióját is. Az ókori Mezopotámiában a naptárszerű jegyzékek szigorúan meghatározták, mely napok kedvezőek vagy éppen baljóslatúak bizonyos tevékenységek elvégzésére. Az orvosokra vonatkozó tabuk értelmében a gyógyítók a szerencsétlen napokon nem érhettek a betegekhez. A hamai kézirat azonban bizonyítja, hogy a szentély felkeresése egy meghatározott időtartamra - például hat napra - biztosította az isteni védelmet. Ez az időablak tette lehetővé a gyógyítók számára, hogy a több napig tartó kezeléssorozatot a naptári tilalmak ellenére is folyamatosan, megszakítások nélkül végezhessék el.
A kutatás rávilágít: az ókori szentélyek olyan kultikus küszöbök voltak, ahol a betegek átmenetileg semlegesíthették a terápia sikerét fenyegető, kedvezőtlen asztrológiai akadályokat.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
