Rejtett spirális rámpa oldhatja meg a gízai nagy piramis építésének rejtélyét
2026. április 17. 10:01
Évtizedes régészeti vitákat zárhat le egy új spanyol kutatás, amely szerint a gízai nagy piramist nem hatalmas külső rámpák, hanem egy, a szerkezet külső peremébe épített, majd fokozatosan betemetett spirális belső rámparendszer segítségével építették meg - derül ki a Daily Mail által ismertetett, az NPJ Heritage Science folyóiratban márciusban publikált tanulmányból. A Vicente Luis Rosell Roig számítástechnikus által kidolgozott számítógépes szimuláció magyarázatot adhat az építményen belül nemrégiben azonosított rejtélyes üregek funkciójára is.
A kutató egy komplex logisztikai, geometriai és szerkezetmérnöki modellt alkotott az Óbirodalom (Kr. e. 3. évezred) korában rendelkezésre álló technológiák – rézvésők, vízzel síkosított szánok, kötelek és emelők – figyelembevételével. A szimuláció szerint a piramis külső kőrétegeinek egy részét ideiglenesen nyitva hagyták, így egy emelkedő, lépcsőzetes ösvényt, úgynevezett „peremrámpát” alakítottak ki. A mészkőtömböket ezen a spirális útvonalon húzták fel a magasabb szintekre. Ahogy az építkezés előrehaladt, ezeket a peremutakat egyszerűen befalazták, így a rámpa nyomtalanul eltűnt a kész szerkezetben.
A modell legfőbb újdonsága, hogy igazolja a történelmi időkeretek tarthatóságát. A szimuláció szerint a belső rámparendszerrel az építők négy-hat percenként tudtak a helyére illeszteni egy-egy kőtömböt. Ezzel a stabil ütemmel számolva a mintegy 2,3 millió (akár 15 tonnás) kőtömbből álló monumentális szerkezet – a kőfejtést, a nílusi szállítást és a munkások pihenőidejét is belekalkulálva – a korábban becsült 20–27 év alatt ténylegesen megépíthető volt.
A tanulmány rámutat: a piramis belsejében a modern müográfiai képalkotó eljárásokkal nemrég felfedezett rejtélyes űrök és csatornák valójában nem anomáliák, hanem ennek a betemetett, belső rámparendszernek a strukturális maradványai lehetnek.
A rámpaelméletek fejlődése
Hufu (Kheopsz) fáraó Kr. e. 26. században emelt piramisa, az ókori világ hét csodájának egyetlen máig fennmaradt építménye évszázadok óta foglalkoztatja a mérnököket. Mivel korabeli írásos emlékek nem maradtak fenn az építési módszerekről, a legelfogadottabb elmélet sokáig az egyenes, külső rámpák használata volt. Ennek a hipotézisnek azonban komoly statikai és anyagi buktatói voltak: a piramis magasságának (eredetileg 146 méter) növekedésével egy egyenes rámpának is olyan hosszúvá és masszívvá kellett volna válnia, hogy a felépítése és későbbi elbontása több kőanyagot és munkát igényelt volna, mint maga a piramis.
Egy másik, Jean-Pierre Houdin francia építész által az elmúlt évtizedekben népszerűsített elmélet már felvetette a belső spirális rámpák lehetőségét, ám a jelenlegi tanulmány az első, amely ezt az elvet egy átfogó, végeselemes szimulációval is igazolja, bizonyítva, hogy az óbirodalmi mészkő elbírta a folyamatosan növekvő terhelést.
Vicente Luis Rosell Roig kutatása a jövőbeli régészeti terepmunkák számára is konkrét, mérhető célpontokat jelölt ki: a piramis sarkaiban feltételezett kopásnyomokat és az utólagos törmelékfeltöltések szerkezeti eltéréseit keresve fizikailag is igazolhatóvá válhat a belső rámpa elmélete.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
