Rákóczi nem kért a békefeltételekből, beleegyezése nélkül tették le a kurucok a fegyvert
2021. április 30. 18:31 Múlt-kor
A kezdeti sikerektől a felkelés leveréséig
1703 nyara látványos eredményeket hozott. A Tiszántúl, Felső-Magyarország és a Duna-Tisza közének jelentős része kuruc kézre került. Ugyan az egész ország, főleg a nyugati (dunántúli) területek nem kerültek tartósan a felkelő irányítása alá, az már önmagában is fegyverténynek számított, hogy jelentős területi bázisról indíthatták portyáikat.
A portyázó harcmodor ugyan meglephette a Habsburg csapatokat, hosszútávon a várakba visszahúzódó haderők ellen ez nem lehetett sikeres stratégia. Idővel a nyílt ütközetekben is alulmaradtak a kurucok, mert a császári haderők szervezettsége és a sortűz túl nagy kihívás elé állította a korlátozott kapacitású magyar haderőt.
A rendek Rákóczit 1704-ben még erdélyi fejedelemmé, majd 1705. szeptember 17-én vezérlő fejedelemmé („dux”) választották a szécsényi országgyűlésen. 1707-ben az ónodi országgyűlésen a korábbiakon túlmenően két fontos ügyben született döntés: az egyik az általános adóztatás (a nemesség közteherviselése), a másik a Habsburgok (I. Lipót 1705-ös halálával trónra lépő I. József) trónfosztása volt.
A (végleges) negatív fordulat 1708-ban, a trencséni csata elvesztésével következett be. Ez a kudarc vezetett a kuruc tábor egységének megbomlásához (néhányan – mint Ocskay László – átálltak a labancokhoz), illetve a korábbi egyensúly elbillenéséhez. Hiába tett Rákóczi ígéretet Sárospatakon a jobbágykatonák felszabadítására, már ez sem jelentett kellő motivációt az egyre inkább közönyössé váló parasztság csatlakozásához.
A kurucok a Felső-Tisza vidékére szorultak vissza, így a fejedelem egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett, hogy segítséget kérjen a lengyel földön harcoló oroszoktól. Távollétében a megbízott főparancsnok, Károlyi Sándor felvette a kapcsolatot az előrenyomuló császári csapatok vezérével, Pálffy Jánossal.
A levelezésük során Károlyi kedvező felételeket akart kiharcolni mind a magyar rendeknek, mind a kuruc sereg tagjainak, valamint II. Rákóczi Ferencnek is. A békekötési tárgyalások a fejedelem akarata ellenére kezdődtek meg, ő maga arról sem tudott, hogy Károlyi 1711. március 14-én felesküdött I. József császárra, majd Szatmárra rendi gyűlést hívott össze.
A főparancsnok leveleiben már áprilisban elkeseredve, szinte számon kérően sürgette Rákóczi hazatérését. Április 13-án Olcsván, az alábbi levelet továbbította neki (az írásos emlékek Bánkúti Imre Dokumentumok a szatmári béke történetéhez című művéből maradtak ránk): „Kérem azért nagy alázatossan iterato is Felségedet, hogy accelerálni méltóztassék jövetelét, mert Istennel bizonyítom, az hadat sem tudom mivel továb tartanom [..]”.
Felindultságát mi sem bizonyítja jobban, hogy két nappal később már bocsánatot kért megbízójától: „[...]mind azon s mind azuttán írot leveleimet úgy megbántam, hogy ha lehetet volna, csigán tekertem volna visza, de késő volt, […] méltóztassék Felséged attyai kegyelmességével elfedezni töb történhetet vétkeimmel együtt, s nem egyébnek imputálni, hanem mind az ellenség szüntelen való keménykedésének, mind az magunk hadaink szorosságban és nagy szükségben való zúgolódásának, mind az szegénység éhei halasra való jutásának […]”.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
