Nézetei miatt szinte elfeledte az utókor a Monarchia utolsó külügyminiszterét, ifj. Andrássy Gyulát
2020. június 30. 08:32 Múlt-kor
160 éve, 1860. június 30-án született Tőketerebesen (ma Trebišov, Szlovákia) Ifj. gróf csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula magyar politikus, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó külügyminisztere, a Horthy-korszak legitimista mozgalmának meghatározó alakja.
Az édesapa nyomdokaiban
Az 1848-49-es szabadságharcban katonai és diplomáciai szerepet vállaló id. Andrássy Gyula a világosi fegyverletételkor éppen külföldön volt megbízatáson, hogy támogatást szerezzen a magyar ügynek. A megtorlások időszakát – beleértve saját halálos ítélete 1851-es meghozatalát és jelképes (in effigie) felakasztását – jobbára Párizsban vészelte át, itt vette feleségül 1856-ban Kendeffy Katinkát is.
Még a francia fővárosban született meg első gyermekük, Tivadar (1857-1905). A bécsi politika változásával a házaspár 1857-ben hazatérhetett, ezután született másik két gyermekük, Ilona (1858-1952) és ifj. Gyula, akit a családban „Duci” becenéven ismertek.
A gyermekek egész neveltetésük során magántanulók voltak, iskolába nem jártak, a család az édesapa 1871-es külügyminiszteri kinevezésével Bécsbe költözött.
Miután id. Andrássy Gyula 1879-ben lemondott posztjáról, többet foglalkozott gyermekei nevelésével, és többek között a külpolitikáról is tanította őket. Ifj. Gyulát magával ragadta a diplomácia világa, és apja nyomdokaiba lépett a pályán.
1883-ban – édesapja ajánlásával – a konstantinápolyi követségen helyezkedett el fogalmazóhelyettesként, majd diplomáciai vizsgája letétele után 1884-ben Berlinben már attaséként tevékenykedett. Németországi kiküldetése során az itteni Frigyes Vilmos Egyetemen (a mai Humboldt Egyetemen) hallgatott jogot a nagynevű jogtudós Rudolf von Gneist alatt, akinek nézetei nagy hatással voltak rá.
1884-ben egyúttal bekapcsolódott a magyarországi belpolitikába a Szabadelvű Párt tagjaként, az ez évi országgyűlési választásokon a csíkszentmártoni kerület képviselőségét szerezte meg. Két évvel később teljesen elhagyta a diplomáciai pályát, 1892 novemberétől 1894 júniusáig belügyi államtitkárként dolgozott, majd az első Wekerle-kormányban a király személye körüli miniszter posztját töltötte be a következő év januárjáig, amikor e kormány megbukott.
1898-ban, majd 1904-ben ismét kilépett a pártból, az 1905-ös választások után a saját maga alapította, a kiegyezést pártoló („67-es”) Országos Alkotmánypártot vezette, ennek színeiben 1910-ig ismét képviselő volt. Habár az 1905-1906-os belpolitikai válság során többször felajánlották neki a miniszterelnöki széket, a cserébe támasztott feltételek miatt mindannyiszor elutasította.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
