Magyar megszállók a Szovjetunióban
2016. február 19. 16:20
Mit kezdjünk a partizánokkal és a kollaboránsokkal?
Krausz válaszában kiemelte: szerinte nem szögezett le semmilyen ideológiai tételt, egyszerűen csak tényként közölte, hogy azt nem felejthetjük el, ki kit támadott meg. Bár a szovjetek „nyilvánvalóan” visszacsaptak, a náci Németország indult úgy neki a háborúnak, hogy tervei között szerepelt 30-50 millió ember kiirtása – hangsúlyozta a történész. Mint elmondta: nem lehet számon kérni a partizánokon (mint azt könyvében Ungváry tette), hogy nem tudtak elég hatékonyan harcolni, mivel többségük teljesen felkészületlen volt a harcra. És bár valóban nem voltak megfelelően hatékonyak, végül mégis legyőzték a Wehrmachtot.
Hangsúlyozta: az sem róható fel a partizánoknak, hogy nem jogszerűen harcoltak. „Mit kellett volna csináljanak”, amikor már 1941 végére másfél millió embert irtott ki a náci hadigépezet? – tette fel a kérdést Krausz. Kiemelte, hogy a szovjetek valamit védtek, a nácik viszont nem. A partizánok, akik éjjel-nappal ki voltak téve annak, hogy megölik őket, a háború logikája szerint cselekedtek, és nagyjából teljesítették azt a feladatot, amit egy partizántól el lehet várni. Kitért arra is, hogy Ungváry (valamint Musial) állításával szemben vodkát aligha főzhettek az erdőkben, mert ahhoz tűz kellett, azt pedig könnyen észrevették volna a megszállók. Hozzátette, hogy olyan érzése volt Ungváry könyvét olvasva, mintha két ember írta volna a művet: állandóan ellentmondásba kerül önmagával, és zárójelbe teszi korábbi állításait. Krausz ezen állítását a vita folyamán többször is elismételte.
A kollaboránsokkal kapcsolatban kifejtette: akik a nácikat támogatták és részt vettek a holokausztban, valamint saját honfitársaik (kommunisták, szovjet aktivisták, pártfunkcionáriusok stb.) kiirtásában, azt nem lehet másnak nevezni, mint kollaboránsoknak. Hozzátette: a partizánoknak valóban alapvető feladata volt, hogy a helyi lakosságot maga mellé állítsák, de természetes, hogy mindenki harcolt a lakosságért.
Ungváry erre reagálva kiemelte, hogy amikor a partizánokról beszélt, nem azokról szólt, akik kimenekültek egy gettóból vagy egy hadifogolytáborból, számukra ugyanis az életben maradás volt a legfőbb szempont. Partizánok alatt azokat érti, akik kapcsolatban álltak a moszkvai irányító központtal, megkülönböztető jelzéseket hordtak és fegyverekkel rendelkeztek. A vodkafőzéssel kapcsolatban vitapartnere felvetésére reagálva kijelentette, hogy a háború alatt a Szovjetunióban egy Pest megyényi területre nagyjából 300 megszálló katona jutott, ezért nem lettek volna képesek arra, hogy kiszúrjanak minden erdei vodkafőző csoportot. Ráadásul sok feljegyzés van arra nézve, hogy a megszállóknak gyengébb fegyverzetük volt, mint a partizánoknak (ezt Krausz később vitatta). Ungváry hangsúlyozta, hogy a megszálló csapatoknak minimális erejük volt a területek kézben tartására, és a partizánháborúk realitása más, mint amit Krausz előad. Hozzátette: nem a partizánoknak köszönhetően nyerték meg a szövetségesek a második világháborút, hanem a reguláris hadsereg, valamint az angolszász erők más hadszíntereken folytatott hadműveletei miatt.
A kollaboráció ideológiai motivációinak kérdésére visszatérve kiemelte, hogy azokat az ukrán vagy orosz parasztokat, akik feljelentették a partizánokat a megszálló hatóságoknál, miután az összes ételüket elvették, feltehetően a túlélési ösztön, és nem ideológiai okok vezették. A sorsukat mások választották helyettük. Ezzel kapcsolatban felidézte a partizánháború mitikus hőse, Zoja Kozmogyemszkaja „paradigmatikus” történetét: Zoja a Sztálin által parancsba adott felperzselt föld taktikájának megfelelően éppen Petriscsevo faluban készült arra, hogy istállókat gyújtson fel, mire egy helyi lakos feljelentette a németeknél. A Zoját feljelentő parasztember a saját javai megőrzése érdekében cselekedett, és nem azt mérlegelte, hogy tette megfelel-e a felperzselt föld taktikájának.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
