Közel hatvan éve mérgezi Kína és India kapcsolatát a „himalájai Pearl Harbor”
2020. június 17. 16:42 Múlt-kor
A világ máshová figyelt
A háború első napjaiban például felsejlett a harmadik világháború kitörésének lehetősége is: 1962. október 21-én, amikor már indiai területen nyomultak előre a kínai csapatok, John F. Kennedy amerikai elnök elrendelte Kuba blokád alá vonását.
A kibontakozó kubai rakétaválság minden addiginál közelebb hozta a nyílt háborúhoz, mi több: az atomháborúhoz a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, és mindkét szuperhatalmat elsősorban ez a válsághelyzet kötötte le.
Ezzel egyidőben a kommunista blokkon belül is gyökeres változás volt kialakulóban: a nemzeti érdek és a nemzetközi kommunizmus építése közti súrlódások, a marxista tanok eltérő értelmezése, valamint a kommunista tömb vezető szerepének kérdése egyre távolabb sodorta egymástól a Szovjetuniót és Kínát. A kínai-indiai háború e szakadékot csak tovább mélyítette.
Mára ismert tény, hogy november 19-én, amikor a helyzet a legkilátástalanabbnak tűnt India számára, Nehru két levelet is címzett Kennedynek, melyekben beszámolt országa „elkeseredett” helyzetéről és átfogó katonai segítséget kért.
Elsőként „azonnali támogatást” kért „légierőnk megfelelő megerősítéséhez, hogy megállíthassuk a kínai előrenyomulást”. Egészen pontosan „minimum 12 századnyi szuperszonikus, minden időjárási körülmények közt bevethető vadászrepülőt”, radarfedezetet, és a mindehhez szükséges amerikai személyzet biztosítását kérte.
„E segítség bármiféle késedelme országunk számára nem kevesebbel érne fel, mint a katasztrófával” – figyelmeztette az elnököt Nehru, aki Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkártól és Harold McMillan brit miniszterelnöktől is támogatást kért. Az el nem köteleződés politikája úgy tűnt, romokban hever.
Az események jobb megértése érdekében érdemes elmozdulni a nemzeti narratíváktól, és leszámolni a mítoszokkal és sztereotípiákkal. Ezek ékes példája az, hogy Indiában immár két nemzedék nőtt fel abban a hitben, hogy a kínaiak hirtelen, előzmény nélküli támadást, egyfajta „himalájai Pearl Harbort” hajtottak végre.
A korabeli forrásokból azonban jól lekövethető a két ország elhidegülése, majd a feszültség egyre erőteljesebb növekedése, ami már legkésőbb 1959-ben megkezdődött. Az elemzéseknek el kell fordulniuk azoktól a narratíváktól is, amelyek Nehru alakját helyezik középpontba, mivel nem egyedül az indiai miniszterelnökön múlt a konfliktus kitörése és kimenetele.
A globalizáció hangzatos narratívái egy „ázsiai évszázadot” vetítenek előre, amelyben India és Kína együtt áll a világ élére. A múlt érzelmi kutakból táplálkozó, makacs nacionalizmusát azonban nem lehet egyszerűen az akarat erejével megszüntetni.
Jól mutatja ezt a napokban kibontakozó határkonfliktus, amely 1975 óta először újra halálos áldozatokkal is járt, bár lövések nem dördültek – a kínai és indiai katonák botokkal és kövekkel estek egymásnak.
A konfliktus elmérgesedése és kiszélesedése egyik országnak sem áll érdekében. Azonban ha tárgyalásos úton sikerül is elsimítani a jelenlegi egymásnak feszülést, annak kiindulópontja továbbra is megmarad, és bármikor ismét belobbanhat, ha a mélyrehatóbb párbeszédet nem vállalva, az 1962-es háború örökségével és a vitatott határvonallal nem birkózik meg a két ország.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
