Két, párhuzamosan folyó konfliktusból kerekedett az első világháború
2019. július 22. 13:01 Csernus Szilveszter
A júliusi krízis
1914. július 22-én Berchtold külügyminiszter megküldte Giesl belgrádi osztrák-magyar követnek a világtörténelem talán leghíresebb ultimátumát. Az utasításban szerepelt, hogy 23-án 18:00 órakor adja azt át Szerbia kormányának. A jegyzék azzal vádolja Szerbiát, hogy 1909-es szerződéses ígérete ellenére nem hagyott fel a Monarchiát felforgatni szándékozó mozgalmak támogatásával, sőt a szarajevói merényletet Belgrádban szőtték és állami tisztviselők segítségével hajtották végre. Ezenkívül a Monarchiához tartozó területrészek elszakításának vágyát is a szemére vetette.
A jegyzék pontokba szedve sorolta a Monarchia követeléseit, s kinyilvánította azon óhaját, hogy nyomják el a "terrorisztikus propagandát", akadályozzanak meg minden ilyen megnyilatkozást (1.) és oszlassanak fel minden Monarchia-ellenes társulatot (2.), valamint a közoktatásból és tanításból mindent küszöböljenek ki, ami ezt a propagandát táplálhatja (3.). Kérte a birodalmi kormány által benyújtott névjegyzékben szereplő, a Monarchia-ellenes propagandában bűnös szerbiaiak letartóztatását (4., 7.), valamint hogy fogadják el "a Monarchia területi épsége ellen irányuló felforgató mozgalom elnyomása körül" az osztrák-magyar kormányközegek közreműködését (5.) és hogy a merénylettel kapcsolatos bírói vizsgálatokhoz megelőző nyomozást is ezen közegek végezzék (6.). A szerb kormány 48 órát kapott a válaszra.
A követelések teljesítése esetén Szerbia teljes diplomáciai vereséget szenvedett volna, sőt egyértelműen kitűnik: azzal, ha megengedte volna, hogy saját állampolgárai felett saját határain belül idegen állam hatósága járjon el, azzal állami függetlenségét is feladta volna.
A júliusi krízis a tetőpontjához érkezett. Égtek a táviróvonalak, a világpolitika főszereplői pedig a külügyminiszterek és a nagyhatalmak egymás fővárosaiba akkreditált követei lettek (hogy napokkal később ezt a szerepet a vezérkari főnökök vegyék át). Szergej Dmitrijevicsics Szazonov, a cár külügyminisztere közvetítést javasolt Bécsnek, de legalábbis haladékot kért Szerbiának, kevesellve a 48 órát. Grey angol külügyér egy nagyhatalmi konferenciát javasolt, de a Monarchia ezeket a diplomáciai vereséggel tartotta egyenértékűnek.
Nemcsak az osztrák-magyar birodalom, de Szerbia is külső segítség után nézett. A cár ekkor biztosította a "nagy szláv testvér" támogatását. Ennek előzményeként Poincaré biztosította orosz partnerét, hogy a konfliktusban beálltnak tekintik a casus foederist, így Pétervár számíthat Párizs segítségére háború esetén is.
Július 25-én megérkezett a szerb válasz a Monarchia ultimátumára. A kemény követeléseket fenntartásokkal bár, de mind elfogadták, az 5. pontot kivéve, amelyet szuverenitásuk megsértésének tartottak. A Monarchia ekkor még csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg, és részleges mozgósítást rendelt el. Egy hónappal a merényletet követően, július 28-án, az osztrák-magyar hadüzenettel azonban elkezdődött a háború.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
