Kasztráltak kora: egy véres barbár szokás hódítása
2020. július 27. 17:16 Múlt-kor
Éneklésre ítélve
A kasztráltak sorsa tehát – akár szegények, akár gazdagok voltak – nem a saját kezükben volt. „Ha most kiderülne, hogy apám csonkíttatott meg, ezzel a késsel ölném meg” – mondta az utolsó kasztráltak egyike, az 1902-ig a Sixtus-kápolna igazgatójaként tevékenykedő Domenico Mustafà. A kegyetlen beavatkozást, vérveszteséget és fertőzéseket túlélő gyerekek egyetlen lehetősége az énekesi karrier maradt. Kénytelenek voltak átköltözni a zenei központok valamelyikébe, Bolognába, Nápolyba, Velencébe, Firenzébe vagy Rómába, ám bárhová is mentek, kegyetlen versengésre számíthattak.
Itáliában, az 1700-as években évente legalább 4 ezer gyereket kasztráltak. Scarlini számításai szerint azonban csupán nagyjából minden tizedik fiú lett sikeres. Farinelli villámgyors karrierjének köszönhetően került be a történelemkönyvekbe: 1722-ben, 17 évesen megnyert egy többnapos színházi versenyt, ezzel férkőzött be a római közönség kegyeibe. Két évvel később a bécsi udvar virtuózaként tartották számon. 1727-ben Bolognában a kor ünnepelt sztárjával, Antonio Maria Bernacchival vetélkedett, 1734-ben pedig már Londonban kényeztette a közönségét.
Hangjának híre egészen a spanyol udvarig eljutott: Farnese Erzsébet, V. Fülöp király felesége 1737-ben meghallgatásra hívta őt. Az uralkodó depresszióban szenvedett, nem volt hajlandó borotválkozni, és a szobáját sem hagyta el. Farinelli hangja hallatán azonban új életre kelt. A király azt kérte, hogy az énekes többé ne lépjen fel a nyilvánosság előtt, cserébe hatalmas összeget és különféle hivatali pozíciókat ígért.
Farinelli a következő húsz évben Spanyolország egyik legmeghatározóbb alakja lett, akit befolyásos emberek halmoztak el ajándékaikkal annak reményében, hogy közbenjárásával elnyerhetik a király kegyeit. 1760-ban, Fülöp király utódja, VI. Ferdinánd halála után az énekes visszatért Bolognába, ahol a világtól elszigetelve, gyomorbántalmakkal küzdve, gúnyos karikatúrák célpontjaként halt meg 1782-ben.
A Farinellinél kevésbé tehetséges, szerényebb képességekkel megáldott kasztrált énekesekre azonban nehéz sors várt. Aki nem volt sikeres, annak egyházi pályafutással kellett beérnie. Sokan kisebb kápolnák kórusaihoz csatlakoztak, de többségüknek még ez sem adatott meg, és ők kénytelenek voltak egyéb megélhetési forrást keresni. 1720-ban Rómában működött egy olyan bordélyház – és valószínűleg nem ez volt az egyetlen –, amelyben a prostituáltak kizárólag kasztráltak voltak. Sokan közülük kerítőkké váltak.
Bár akkoriban még nem létezett pszichoanalízis, a gyerekkorban kasztrált fiúk nyilvánvalóan komoly mentális sérüléseket szenvedtek. Nem egy esetben mutatványosként, a természet tréfájaként tekintettek rájuk. A hírnévért a személyiségük elvesztésével fizettek: többé senki nem szólította őket a saját nevükön. A művésznevüket kaphatták operaszereplőkről (Siface), a pártfogójuk nevéről (Farinelli a jótevői, a nápolyi Farina család után kapta nevét), a születési helyükről (Senesino, Cortona), vagy saját nevük becézett alakjáról (Matteuccio, Farfallino, Giziello).
Egy barbár szokás végnapjai
Azonban a nagy karriert befutó énekesek is csak rövid ideig élvezhették a siker gyümölcseit, mivel lassú, de megállíthatatlan hanyatlás kezdődött e „műfajban”. A kasztráltak számára már az 1700-as években konkurenciát jelentettek a tenorok és a női szopránok, az egyre szélesebb körben terjedő felvilágosult eszmék hívei pedig barbár szokásnak tartották és mélyen elítélték a kasztrációt. Az utolsó nemzetközi sztár, a szeszélyes viselkedésű Giovanni Battista Velluti 1861-ben halt meg, abban az évben, amikor a frissen kikiáltott Olasz Királyságban betiltották a kasztrációt.
A kasztráltak utolsó fellegvára a Pápai Állam maradt, ahol valamikor minden elkezdődött. A pápák hosszú évszázadokon keresztül nagyban hozzájárultak a kegyetlen gyakorlat fennmaradásához. Amikor a Cortona művésznéven ismertté vált, kasztrációja ellenére nemzőképes Domenico Checchi 1680-ban házasodási kérelemmel fordult XI. Incéhez, a pápa eredményesebb csonkítást javasolva megtagadta a kérést.
XIV. Benedek 1750 körül rendszerint azzal érvelt a kasztráltak kórusokból történő kizárására irányuló javaslatokkal szemben, hogy ez hatalmas veszteséget jelentene az egyház számára, és akár még zendüléshez is vezethetne. A Vatikán magatartásában Róma Olaszországhoz csatolása (1870) sem eredményezett komoly változást. A gyakorlatnak végül X. Piusz pápa 1903. november 22-én kiadott rendelkezése vetett véget. A Vatikán utolsó kasztrált énekese, Alessandro Moreschi 1922-ben hunyt el.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
