Így szórakozott a magyar baka a Nagy Háborúban
2015. március 27. 15:10
Színház a fronton
Színészek gázálarcban
Hosszú időnek kellett eltelnie, mire a katonai vezetés rájött, hogy a katonákat szórakoztatni kell. A frontszínház létrejöttét a német társulat segítette elő, amely néhány héttel a magyar fronttársulat megalakulása előtt született. Miután ennek híre ment a magyar sajtóban is, hamarosan egyre többen kezdték el követelni a magyar frontszínház létrehozását, amely végül a hadvezetés és a kultuszminiszter közös döntése nyomán indult el.
A magyar fronttársulat az Országos Színészegyesület közreműködésével jött létre, s Komjáthy Jánost bízták meg a feladattal, hogy szervezze meg a társulatot. 15 főből állt, Zilahy Gyulán és Pázmánd Ferencen kívül csak vidéki színészek voltak benne, őket Komjáthy valószínűleg még direktori működésének idejéből ismerte. Az akkor 50 éves színigazgató tudatosan végiggondolta a műsort: a közkatonáknak népszínművekkel készültek, a tiszteknek pedig "finomabb" darabokat kínáltak, de kabaréműsort is létrehoztak.
Az Első Magyar Frontszínház turnéja 1917. április 3-án indult, a színészek egy hónapig voltak a keleti fronton, majd egy rövid időre hazajöttek, ekkor alaposan átszerveződött a társulat, csak ketten maradtak a társulatból. Onnantól kezdve pedig turnékként cserélődtek a tagok, Komjáthyt Pázmánd Ferenc váltotta a frontszínház élén. A színészek életét házirend szabályozta, katonai vezetőjük is volt, házastársukat tilos volt magukkal vinni (Pázmándnak sikerült, vele tartott ugyanis felesége, aki négy turnén is részt vett pénztárosként, de mikor végül színpadra került, valóságos sztár lett a bakák körében). A nehéz körülmények között, gyakran a frontvonal mellett tartott előadások ingyenesek voltak, a színművészek viszont tiszti fizetést kaptak, a díszletek beszerzése és szállítása állami úton, központilag zajlott.
Bűvészelőadás az orosz fronton
Bár a fronttársulat hivatalosan 1917-ben indult el turnézni, ismert, hogy egy-egy gyalogezredben korábban is voltak önálló kezdeményezések a háborús színjátszás megteremtésére. Az önként bevonuló Nagy Endre például - ahogy azt visszaemlékezéseiben írja - frontkabarékat szervezett. Ezek azonban teljesen szervezetlen, ad hoc előadások voltak, az olasz fronton például bábszínházat adtak elő, de olyanra is akadt példa, hogy bűvész szórakoztatta a bakákat, a fronttársulatnak hátat fordító Zilahy pedig önálló körutat szervezett, és a román frontra is elment. A frontszínházak nagyjából másfél évig, 1918 nyaráig működtek.
A színházteremtés a frontvonal másik oldalán ugyanúgy jelen volt, a hadifogságba kerültek ugyanis minden igyekezetükkel megpróbálták elfelejteni, hogy szabadságuktól megfosztottan, a világtól elzártan, fogolytáborban, hazájuktól több száz, vagy ezer kilométerre élnek. A hadifogolyszínházak létrehozására elsősorban a nagyobb szibériai gyűjtőtáborokban volt lehetőség, ahol - sportegyesületek, irodalmi körök, önképző körök formájában - a kulturális önszerveződés gyökeret tudott verni.
A szibériai hadifogolytáborok színházait már profi díszlet és jelmez jellemezte, a társulatnak pedig időnként anyagilag is megérte fellépni, a színház megélhetési forma lett. E színházak mindig közadakozásból alakultak, többségében amatőr színészek léptek fel, ám jellemzően hivatásos színészek köré szerveződtek: a korábban Szabadkán, Munkácson és Szegeden is fellépő Baróti József például a tomszki hadifogolytábor színházi életét szervezte, Mészáros Sándor László, a Nemzeti Színház színésze pedig Krasznojarszkban hozta létre a Tiszti Színházat, s a prózai darabok rendezője lett.
A színészek azokat a darabokat játszottak, amelyeket még a békeidőben láttak, s legtöbbször emlékezetből idézték fel azokat. Ha a színészeket emlékezetük megcsalta volna, a táborokba eljutó színházi újságokban közölt dalok, kották, szövegkönyvek vagy orosz színházi lapokból visszafordított szövegek voltak segítségükre. A két legkedveltebb műfaj az operett és a kabaré volt, a legnépszerűbb darab pedig az 1916 novemberében bemutatott, 1917-ben Oroszországba is eljutó Csárdáskirálynő, amit az is mutat, hogy Kálmán Imre operettjének zenéjét még a Kálmán-Gábor Andor-Bakonyi Károly szerezte Tatárjárásba (1908) is belecsempészték, teljes kakofóniát okozva ezzel a még kevésbé vájtfülű katonák számára is.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
