Élete végéig gyászolta férjét Maléter Pál özvegye
2024. október 22. 10:20 Tóth Eszter Zsófia
Mit tehet egy 26 éves fiatalasszony, ha férjét, a forradalom legendás hősét kivégzik? Hogyan éli túl azt, ha ennyire fiatalon elveszít mindent: a szerető férjet, a boldogságot, a közös jövőt, az otthont és a munkahelyet? Hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlan traumát és megaláztatást évtizedeken át? A 2019-ben elhunyt Gyenes Judith-tal készült korábbi beszélgetésünket olvashatják.
A kiteregetett szennyes
Utólag mindig arra gondolok, a férjem egyetlen egyszer keveredett bele a politikába, de abba bele is halt. És sajnos az is felmerült bennem, ha mi is azok között lehettünk volna, akiket Nagy Imréékkel Snagovba deportáltak. De legalábbis még fél évig együtt lehettünk volna mi is. Én a fél életemet odaadtam volna ezért a fél évért. Nagy Imrének azt nem tudom megbocsátani, hogy kiküldte Tökölre tárgyalni úgy, hogy tudta: valószínűleg a vesztébe küldi.
Ha visszagondolok az életemre, igazán két korszakom volt boldog: a gyermekkorom, a szerető családi légkör, amely beburkolt. Aztán azok a csodálatos évek, amikor szerelem szövődött köztünk Maléter Pállal 1953-ban, majd amikor összeházasodtunk. Megteremthettem neki a nyugodt hátországot, az otthon melegét. „Unk”-nak hívtuk a fészkünket.
1955-től az Agrártudományi Egyetemre járhattam, és 1956-ban az Országos Növényfajta Kísérleti Intézetben dolgoztam. A megpróbáltatások akkor kezdődtek, amikor a forradalmat leverték. Bár az utána következő két évben erőt adott a remény, hogy Pali él és érte érdemes mindent megtennem, jóformán egyik napról a másikra rettenetes körülmények közé kerültem.
Az állásomból rögtön elbocsátottak. Az igazgató egy értelmes, intelligens ember volt, szinte könnyes szemmel mondta, mennem kell, hiába könyörögtem neki: hadd maradhassak akár fizetés nélkül is, mivel a kísérleteimet elkezdtem, be akarom fejezni. Azt mondta, Juditkám, megkaptam az ukázt, délutánra már nem lehet itt. Ott álltam munka és pénz nélkül.
Azokban az időkben újra és újra azzal szembesültem, hogy az emberek féltek, nagyon féltek. Úgy gondoltam, fiatal vagyok, bármilyen munkát elvállalok, van értelme a megpróbáltatásoknak, mert él még az uram és hazavárom őt. Bár 1957 tavaszától jártam be a Gyorskocsi utcába, hogy kaphassak beszélőengedélyt, fél év múlva kaptam meg az elsőt.
Addig csak a szennyesét küldték haza az uramnak, és lehet, hogy furcsán hangzik ma már, de nagyon örültem ennek is. Mindig kerestem benne valami titkos jelet, átnéztem a varrás mentén is a ruhadarabokat. Egyszer nagyon megijedtem, mert véres volt az inge. Utólag derült ki, hogy borzasztó sok poloska volt a börtönben, azért lett a rengeteg kis vérfolt rajta. Az első beszélőn 20 percet engedélyeztek. Sokáig csak álltunk kéz a kézben, szó nélkül, amikor ránk dörrent a lélektelen ÁVH-s százados: “Ha nem beszélnek, az is beleszámít a 20 percbe!”
Ez volt áprilisban. Legközelebb májusban láthattuk egymást, 8-án, a házassági évfordulónkon. Direkt erre a napra kértem a beszélőt, és meglepetésemre rábólintottak. Nagyon felkészültem a találkozóra, amely máig szívszorító emlékem. Termoszban kávét vittem, valamint 3 szál vörös rózsát, hiszen mégiscsak a 3. házassági évfordulónk volt, és egy kerámiaszívet. És mivel éppen lehetett kapni elseje miatt, 2 narancsot is betettem a szatyorba. Legnagyobb meglepetésemre mindent beengedtek. A narancshéjak a mai napig megvannak. Kőkemények persze, de megvannak. Akkor láttam utoljára.
Nem sokkal a találkozó után kaptam egy értesítést, hogy 24 órán belül hagyjam el az otthonunkat. Ez az Orbánhegyi úti lakás volt az utolsó mentsváram. Itt minden kis szeglet rá emlékeztetett. Úgy éreztem, mintha a hatóság emberei direkt kínozni akartak volna. A kényszerköltöztetők folyamatosan tették a fenyegető megjegyzéseket: “Emlékszel? A múltkor is, aki nem akart menni, úgy vágtam be a lépcső alá, hogy csak úgy nyekkent.” A Marcibányi térre vittek. Társbérletbe kerültem egy két szobás lakásba egy hat tagú család mellé. A lakás egyébként korábban Pali első feleségéé volt, aki ekkor már Amerikában volt a 3 gyerekkel. Ez sem volt túl elegáns: az előző asszony lakásába költöztetni...
Én temetőbe? Lehet, ki se jövök onnan...
Időközben édesapámat, mint a Baranyai Nemzeti Tanács tagját letartóztatták Pécsett. Ennyi megpróbáltatás mellett szinte eltörpült a lehetetlen helyzetem a munkalehetőség szempontjából. Írtam hát a pártközpontba egy levelet, úgy emlékszem, személyesen Kádár Jánosnak. Azt kérdeztem a levélben, vajon a párt hivatalos álláspontja-e, hogy a létminimum alatt éljek (én nem voltam párttag). Választ nem kaptam, azonban egy nap kinyitottam a postaládát és egy sajtpapírszerűséget találtam benne azzal a szöveggel, hogy ha még aktuális az álláskeresés, menjek Dulovszkyné elvtársnőhöz a Kerepesi úti temetőbe.
Ez első hallásra mellbevágó volt. Én temetőbe? Lehet, hogy ki se jövök onnan... De szükség törvényt bont, elmentem a felvételire. Így lettem temetői segédmunkás. Abban a hangulatban, amikor minden pillanatban a férjemért reszkettem, és a legrosszabb bekövetkeztétől tartottam, szörnyű volt. A hely is szörnyű volt és az emberek is, akik körülöttem dolgoztak.
Végül a Farkasréti temetőben kaptam állást, kezdetben a kertészetben dolgoztam. Egy református papot kivéve, aki szintén ‘56 miatt került oda, szörnyűséges volt a közeg. Megkértem a főkertészt, tegyen ki parcellába, sírbeültetésre, hátha ott könnyebb lesz, de ott meg előfordult, hogy sírásóknak kellett besegítenem. A lelki terhet ekkor még nem éreztem, hiszen semmi nem volt lényeges, csak az, ami a Gyorskocsi utcában történt.
Júniustól már visszautasították a beszélőkérelmemet, leveleket adtam be, választ már nem kaptam. A tisztasági csomagokat augusztusig befogadták, aztán már azokat sem. Az utolsó levelet azután kaptam Palitól, hogy megkapta névnapi ajándékomat. A tisztasági csomagjában beküldtem egy zsebkendőt, amibe belehímeztem a monogrammját. Ezt köszönte meg, és óriási dolog volt számomra, hogy ezt odabenn észrevette.
1957 szeptemberétől 1958. június 17-ig semmit nem tudtam róla. 1958 február-március környékén rettenetes idegesség fogott el, mi lehet az én urammal. Elmentem Máriagyüdre és térden csúszva könyörögtem az Úristenhez, mentse meg őt. Furcsa volt megtudni utólag, hogy akkor ténylegesen volt egy első tárgyalási szakasz. A másodikat már nem éreztem meg, ma sem értem, miért, ez örök rejtély maradt.
Végül eljött 1958. június 17. reggele. Éppen készültem a temetőbe, a munkahelyemre, amikor fél-háromnegyed 7-kor csöngettek. A nővérem és a sógorom álltak az ajtóban. Nem tudtam elképzelni, mit keresnek nálam ilyenkor... Persze a következő pillanatban már leesett, hogy ez biztos rosszat jelent. Ők Pesten laktak a Baross utcában, és nem szoktak ilyen korán meglátogatni... Önvédelemből és önkéntelenül végigkérdeztem az egész családot: anyámmal, apámmal, másik testvéremmel van-e valami baj? Legutoljára kérdeztem: Pali? És akkor rábólintottak, hogy igen.
Elmondták, hogy a társbérlőjük riasztotta őket reggel hatkor, aki a rádióból hallotta, mi történt. Hogy előző nap kivégezték. Nem vagyok egy hisztérikus alkat, úgyhogy se nem zokogtam, se nem visongtam, csak görcsös némaság lett úrrá rajtam. A taxisofőr, aki hozta a testvéreméket, ráborult a kormányra és elsírta magát. Hirtelen azt sem tudtam, menjek-e dolgozni vagy sem? Mert hiszen menni is kéne, ugyanakkor nem tudok. Végül lekísértek a körzeti orvoshoz, aki - miután megtudta, mi történt - zokszó nélkül, azonnal kiírt betegállományba. Dr. Semjén Miklós, Semjén Zsolt édesapja volt.
Hónapokig betegállományban, sokáig még kórházban is voltam. Még otthon lábadoztam, amikor egy napon csengettek. Fiatal, szőke, fekete ruhás nő állt az ajtóban. Bemutatkozott: Halda Alíz volt, Gimes Miklós menyasszonya. Vele véd- és dacszövetséget kötöttünk egy életre: küzdöttünk a rehabilitációért, a méltó eltemetésért, azokért, akik számunkra a legdrágábbak voltak. Alíz például megszerezte a Fehér Könyveket. Azokat bújtuk, aláhúztuk különböző színekkel, hányszor említik Gimes Miklóst, hányszor Maléter Pált. Palit sokkal kevesebbszer említették.
Vele kapcsolatos az a részben rossz, részben érdekes emlékem, ami az ő lakásán történt. Nagyon sokszor összejöttünk nála, a legkülönfélébb emberek. Alíz rengeteg színészt ismert, egyszer ott volt Szakács Miklós és a felesége, de ott volt Déry Tibor is szintén a feleségével. Aztán megérkeztek Bessenyei Ferencék is – akkor éppen Váradi Hédivel élt együtt. Alíz kiment ajtót nyitni. Bessenyei megkérdezte, kik vannak itt, és akkor ő elmondta, hogy a Déry és a Maléterné. Mire Bessenyei: “Jézusmária, az egész siralomház itt van?” Sose felejtettem el neki, hogy ezt mondta.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
