Élete árán érte el legnagyobb győzelmét a különc Nelson admirális
2022. január 9. 15:52 Múlt-kor
A francia tüzér darabokra szaggatta a Victory kormányát és azt az asztalt, amelyen a navigációs eszközök voltak. A 104 ágyúval felszerelt brit zászlóshajó legénysége egyenesen a francia hajók gyomrába célzott, a francia katonák viszonzásul a Victory fedélzetére tüzeltek. Horatio Nelson ott állt, ahol a flotta parancsnoka áll egy csatában: a hátsó fedélzeten. A francia mesterlövész ekkor célzott, majd jó 20 méter távolságból eltalálta Nelson vállát. A golyó térdre kényszerítette az altengernagyot, a tőle pár lépésre álló Thomas Hardy, a Victory kapitánya rémülten kiáltott fel: „Remélem nem történt súlyos baja!?”. Nelson így válaszolt: „Azt hiszem, végül mégiscsak sikerült nekik”. A földközi-tengeri brit flotta parancsnoka néhány óra múlva halott volt, a csata nélküle folytatódott.
Sorsfordító ütközet
A trafalgari csata kiemelkedik a tengeri hadviselés történetéből, hiszen ez volt a napóleoni háborúk utolsó nagy tengeri ütközete. A 27 sorhajóból álló, Horatio Nelson angol tengernagy vezette brit flotta 1805. október 21-én legyőzte a 33 hajóból álló francia–spanyol flottát, amivel szertefoszlott I. Napóleon francia császár terve Anglia megszállására, s több mint száz évre megalapozta a brit fölényt a világ tengerei felett. E hegemónia lehetővé tette az angolok számára, hogy egyedülálló birodalmukat tovább építsék és meg is tartsák: a 19. század a britek évszázada lett.
Pedig az előjelek nem kedveztek Londonnak. Az angol korona alig 20 évvel Trafalgar előtt elvesztette 13 észak-amerikai kolóniáját, ráadásul az örök rivális Franciaország szövetséget kötött a volt gyarmatokkal. A franciák a Karib-tengeren is megpróbálták biztosítani helyüket a britek rovására, ám amikor 1782 áprilisában a brit koronához tartozó Jamaica meghódítására indultak, a brit hadiflotta Iles des Saintes-nél (Guadeloupe) áttörte az ellenséges harci hajók sorát, a Sir George Rodney vezette brit erők pedig menekülésre kényszerítették a franciákat.
Az 1802-es amiens-i békét követően sokan hittek abban, hogy a két nagyhatalom kiegyezésével Európában beköszönt a béke korszaka, ám a remény illúzió maradt, a megállapodásokat egyik fél sem tartotta be. Hamar kiderült, hogy a színfalak mögött a béke csupán fegyverszünetet jelentett: alig egy év elteltével ismét fellángolt az ellenségeskedés Franciaország és Anglia között.
Napóleon terve az volt, hogy az Atlanti-óceán nyugati részén összevonja a francia–spanyol flottát, az erőfölény birtokában ugyanis már biztosítani tudná a Csatorna feletti uralmat. Miután 1805 elején a franciák kitörtek Toulonból, elkeseredett üldözés vette kezdetét, majd augusztusban Pierre Charles Silvestre de Villeneuve francia altengernagy tett egy erőtlen kísérletet, hogy megszerezze a Csatorna feletti befolyást, de a kudarcot követően inkább délnek fordult és Cadiz irányába hajózott.
Az akkor már az idegösszeomlás szélén álló, Nelson-fóbiától szenvedő Villeneuve Cadizban szerzett tudomást arról, hogy Napóleon le akarja váltani, így gyorsan kellett cselekednie, hiszen érezte: ha nem így tesz, azonnal véget érhet katonai pályája.
Az egyesült francia–spanyol hajóhad október 19-20-án indult el Cadizból abban a reményben, hogy a Földközi-tengerre úgy tudnak kijutni, hogy nem kell nyílt csatát vállalniuk az angolokkal. Másnap a brit zászlóshajó, a Victory fedélzetéről az őrszemek pillantották meg a 9 mérföldre (14,5 kilométerre) tartózkodó ellenséges flottát, ám a természet szeszélye – a gyenge szél – miatt hat órába telt, míg a két hajóhad lőtávolon belülre ért. Az összecsapás elkerülhetetlenné vált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
