Egyedi hajóépítő iskolát bizonyít a Tudor-kori roncs

2026. március 26. 17:05

A dungenessi hajóroncs maradványait 2022 tavaszán fedezték fel a lyddi Denge-kavicsbányában, egy kotrógépes kavicskitermelés során. Bár a leletmentés nem hagyományos víz alatti régészeti feltárásként zajlott, a Wessex Archaeology szakembereinek 3D-szkenneléssel és célzott mintavétellel sikerült dokumentálniuk a hajótest négy nagyobb, egybefüggő szekcióját és több mint 140 kisebb faelemét.

A dendrokronológiai vizsgálatok megállapították, hogy a hajótest építéséhez felhasznált tölgyfák zömét az 1530-as és 1540-es évek között termelték ki Délkelet-Angliában, míg bizonyos megerősítő elemek (úgynevezett kitöltő bordák) 1561 tavaszáról származnak, ami egy későbbi, jelentős átépítésre vagy módosításra utal.

A felfedezés legnagyobb tudományos újdonsága a hajó egyedi szerkezeti kialakításában rejlik, amely kísértetiesen hasonlít egy másik ismert 16. századi lelet, a Temze torkolatában 2003-ban megtalált Gresham-hajó építészeti megoldásaira. A kutatókat évtizedekig fejtörésre késztette a Gresham-hajó szokatlan asztalosmunkája, amelyet egyedi anomáliának tartottak a korszakban. A dungenessi roncs azonban igazolja, hogy ezek a sajátosságok – mint például a külső palánkrendszer függőleges (klinker építésmódra hajazó) lapolásai, vagy a palánkok éleibe vágott, kátrányos állati szőrrel tömített, V-alakú vízszigetelő hornyok – egy jól meghatározható délkelet-angliai regionális hajóépítő iskola tudatos, standardizált védjegyei voltak.

A klinkertől a karvelig

A 16. század, a Tudorok (különösen VIII. Henrik és I. Erzsébet) kora az angol tengeri hatalom felemelkedésének és a hajóépítés technológiai forradalmának időszaka volt. Ekkor zajlott le az átmenet az észak-európai hagyományos, egymást átfedő palánkokból álló (klinker) építésmódról a mediterrán eredetű, egymás mellé illesztett palánkokat alkalmazó (karvel) technikára. Eddig a történészek elsősorban a királyi hadihajók (mint például a híres, 1545-ben elsüllyedt Mary Rose) alapján próbálták rekonstruálni ezt a folyamatot, feltételezve egy egységes "angol módszer" létezését.

A dungenessi és a Gresham-hajó együttes vizsgálata azonban bizonyítja, hogy az angol hajóépítés a 16. század közepén korántsem volt egységes. A London és a Temze-vidék körüli magánhajógyárak ahelyett, hogy egyszerűen lemásolták volna az udvari hajóépítők vagy a kontinensről érkezett mesterek új, karvel-alapú elméleti modelljeit, pragmatikusan ötvözték azokat a helyi, évszázados klinker-hagyományokkal. Ez az intenzív kísérletezési időszak egy rendkívül funkcionális, hibrid technológiát eredményezett, amely a helyi alapanyagokra és a hajóácsok hagyományos szaktudására építve sikeresen hidalt át egy korszakos technológiai váltást.