Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából VI.
2023. január 17. 08:24 Múlt-kor
II.
A tisztek pontosan érkeztek, egyszerre mind a négyen. Kövér Endre zászlós a legényét is hozta, mert nagyon jó kávét tudott főzni. Volt ugyanis félzsáknyi pörkölt kávém. Mivel nem volt daráló, így a fazékba szemesen került. Most is egy marék kávéra két liter vizet öntött. Felfőzte, és már is tálalta a méregerős feketét, melynek színe inkább barna volt.
Megindult a beszélgetés!
–Mikor ér már véget ez a mocskos háború, főhadnagy úr? – kérdezte többek között Kórai.
–El akarják pusztítani a hadsereg minden katonáját? Azt akarják, hogy a háború hosszú karja elseperje városainkat, falvainkat, az országot?
Kecskeméthy jogosnak tartotta a felháborodást, odament Kóraihoz, és úgy mondta:
–Mindezek okos kérdések! Igazad van, kis zászlós!
Aztán mindnyájunkhoz meggyőzően szólt:
–Most már számot kell adni a történelemnek, az anyáknak, a feleségeknek a meghaltakért!
Nem szóltam semmit, nem is tudtam, hogy mit mondjak. Ahogy én hallgattam, hallgatott mindenki. Hiszen a tisztek azt latolgatták velem együtt a főhadnagy szavai után, hogy hogyan is tegyük dolgainkat az elkövetkezendő időkben?
Közben a szolgálatvezető jelentette, hogy a főhadnagy úr fogata előállt.
Ekkor fél tízet mutattak az órák, de úgy tűnt, mintha még nem lenne ennyi az idő! Meg is jegyezte a főhadnagy:
–Nahát, milyen gyorsan eltelt ez az este!
Mikor felállt, szorosan elém állt, fejét felém hajtva mondta úgy, hogy mindenki hallja:
–Hátrálni! Áldozatokat nem hozni! Pillanatnyilag ezt lehet tenni!
Mikor magunkra maradtunk,gyér beszélgetésbe kezdtünk, s megállapítottuk, hogy a főhadnagy nagyszerű tiszt, és becsületes ember. De amit elmondott, ahhoz senki nem mert szót fűzni! Szállásainkra indultunk.
Lefeküdtem, de nem jött szememre álom. Forgolódtam, aludni nem tudtam. Égtek agyamban a főhadnagy szavai. Kavarogtak lelkemben a múltak képei. Legtöbbször Janka, az orvosfeleség lépett elém. Pázsitos lugasában vagyok. Riadozom, hogy jön a férj, de ő nyugtat, hogy el van foglalva a betegekkel. Csináljuk a szerelmet! Belekezdek, de a bércek oldalairól harsogtak a főhadnagy szavai: „Kétszáz ezer embert idehoztak meghalni!” Ébredek, vívódom. A főhadnagy okos ember, sok ilyen kellene most! Nincsenek! Csodára várók vannak! Meghalnikész kis tisztek vannak! Főtisztek kellenének!
–Hát én – acsarkodtam, –én ki vagyok? Ki az Isten vagyok én, János? – kiáltottam a legényemre.
Az szegény felugrott félálmából, és esetlenül felelte:
–Hadnagy úr, az hadnagy úr! Parancsolni tetszik a századdal!
–Feküdjék le, János – szóltam szelídebben hozzá, –vagy inkább töltsön abból a maradék pálinkából!
Ittunk mind a ketten.
–Miféle vallású maga, János? – kérdeztem tőle ötletszerűen.
–Alázatosan jelentem, református vagyok!
–Református?
–Az!
–No, akkor énekelje el nekem az ősi zsoltárt!
–Melyik az, hadnagy úr?
–Miféle református maga? Lehet, hogy nem is az, csak mondja! Arra, amerre maga lakik, katolikusok az emberek, meg babtisták!
–Nem, nem, hadnagy úr, én református vagyok!
–Akkor tudnia kell, hogy az ősi zsoltár a kilencvenedik!
–Óigen! A „Tebenned bíztunk!”
–Abbizony, énekelje el!
–De tetszik tudni, én mindig akkor tudtam énekelni, ha egy kicsit ittam. Ha az asszonnyal a templomba mentem, előtte mindig elszopogattam egy deci szilvát! Akkor aztán ment az ének!
–No, akkor igyunk!
Két pohár után ismét unszoltam:
–Most már kezdje!
Kezdte is erős hangon. Nekem a lelkemet megtöltötték azok az érzések, melyek az érzelmek magasabb szféráiban honosak. A legény könnyezett. Újrakezdte, együtt énekeltük:
Tebenned bíztunk eleitől fogva,
Uram, Téged tartottunk hajlékunknak!
Ám, amikor a második versbe kezdett:
Az embereket Te meghagyod halni,
És azt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek...
Ekkor már zokogott. Megrendülve néztem az ártatlan embert, s ha akkor bejöttek volna a tábornokok, halálra lövöldöztem volna őket!
Támogasd a 
szerkesztőségét!
