A zsidó ellenállási mozgalom több európai országban létezett a második világháború alatt, de magyarországi léte sokáig nem volt magától értetődő. A holokauszt utáni hallgatást (főleg Izraelben) a fegyveres ellenállás kizárólagos narratívája követte. Kelet-Európa szovjet uralom alá eső területein a zsidó identitású politikai (túlnyomórészt cionista) mozgalmakat üldözték és felszámolták, mivel Izrael elfordult a Szovjetuniótól és annak ideológiájától. Megítélésük Magyarországon csak a rendszerváltást követően változhatott meg. A cionista ellenállók hazánkban alapvetően nem fegyverrel harcoltak, hanem papírokat hamisítottak, embereket bújtattak, saját mozgalmi társaikat Romániába csempészték át, illetve üldözötteket térítettek el a halálmenetekből. A nyilas uralom idején pedig hamis katonai és nyilas egyenruhákban mentették az embereket.

Az ellenállási mozgalom egyben definíciós probléma is. Ha a második világháború alatti zsidó ellenállásról beszélünk, ez Magyarországon kizárólag a cionistákat jelentette, hiszen ilyen tevékenységet ők folytattak, míg a neológ, ortodox és status quo ante zsidó (vagy akkori nevükön izraelita) hitközségek az ellenállásban nem vettek részt – bár komoly segélyező infrastruktúrát hoztak létre.

Hogy ez utóbbi főként a cionistákhoz fűződik, világosan következett a zsidó népiséget, népi összetartozást adottságnak tekintő attitűdjükből, amely túllépett az országhatárokon: soraikat szlovákiai és lengyelországi mozgalmi társak is gazdagították, így óriási nemzetközi kapcsolati hálóval rendelkeztek. A környező országokban zajló zsidóüldözések elől 1942–1943 folyamán sokan Magyarországon leltek menedéket: a legálisan érkezetteket a hitközség (főleg a pesti neológ) támogatta, míg az úgynevezett illegálisakat a helyi cionista mozgalom.

Mi az, és mi nem

Utóbbi infrastruktúrája tulajdonképpen mintha a diszkrimináció és az üldözés korára teremtődött volna meg – ennek a zsidótörvények bevezetésekor is voltak már jelei. (Ön)mentéssel (mely nem „ellenállás”) minden cionista mozgalom foglalkozott, embereiket megpróbálták kiszöktetni az országból Palesztinába, illetve menekülteket rejtettek el bunkerekben vagy magánlakásokban. Ezenkívül eleinte a mozgalmaik tagjait látták el hamis papírokkal, majd később másokat is.

Az aliját, vagyis a Szentföldre való kivándorlást (akár legális, akár illegális formájában) sem tekinthetjük az ellenállás részének, mert egyébként is a cionisták szokásos tevékenységi körébe és céljai közé tartozott, hiszen ez a zsidóüldözések kivédésének egyik eszköze volt még békeidőben is. A tijulokat (amelyek emberek kiszöktetését jelentették az adott országból egy majdani alija céljaira) szintén nem sorolhatjuk az ellenállási tevékenységek közé. Ezek ugyanis minden olyan időben jelentkeztek, amikor a határok zártabbá váltak, és az emberek mozgása megnehezedett.

A második világháború utáni Közép-Kelet-Európából is számtalan tijul indult (például 1948 decemberében), de azok hátterében nem a zsidóüldözés állt, hanem az, hogy erősödött a hidegháborús hangulat, és a határőrizet szigorodott, így megnehezült a kivándorlás. Mondhatjuk-e akkor, hogy a cionisták a tijullal álltak ellen?

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.