Csak rövid időre fékezte meg a vérontást a daytoni békeszerződés

2023. november 21. 15:05 MTI

A soknemzetiségű Jugoszláviát az 1980-as évek végén szétfeszítették a belső ellentétek. A bomlási folyamat Szlovénia és Horvátország 1991-es leválásával kezdődött: Szlovénia tíznapos függetlenségi harca ötven halálos áldozatot követelt, Horvátországnak azonban már háborút kellett vívnia Szerbiával, amely megörökölte a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) csaknem teljes arzenálját.

A Szerbia élén álló és Montenegró támogatását is élvező Slobodan Milošević féktelen nacionalista demagógiával alapozta meg népszerűségét, fő céljának Nagy-Szerbia megteremtését, minden szerb egy államban történő egyesítését tekintette.

A szerb–horvát háborúban (1991–1995) húszezren haltak meg, és a horvátoknak területi veszteségekbe is bele kellett nyugodniuk, mert a szerbek lakta horvátországi Krajina kikiáltotta függetlenségét.

A következő válsággóc a szerbek, horvátok és bosnyákok lakta Bosznia-Hercegovina lett. Itt zajlott le a második világháború utáni Európa legvéresebb, legkegyetlenebb, etnikai tisztogatásokkal és tömegmészárlásokkal súlyosbított háborúja, amelyben 250 ezren haltak meg és milliók váltak földönfutóvá.

A Milosevic támogatását élvező boszniai szerbek 1992 elején kikiáltották saját államukat, s nem is vettek részt a nem sokkal később a függetlenségről rendezett népszavazáson.

Az igenek győzelme után a JNA kivonult ugyan, de hátrahagyta hadfelszerelését, a javarészt szerbekből álló tisztikar pedig a boszniai Szerb Köztársaság hadseregében maradt. A boszniai horvátok és a bosnyákok is létrehozták saját haderejüket, és 1992 áprilisában kitört a polgárháború.

Szarajevó romokban

A jelentős fölényben lévő szerbek rövid idő alatt elfoglalták a Szerbiával földrajzilag határos területeket, ahol kegyetlen etnikai tisztogatásba kezdtek.

A sokáig egymással is harcoló horvátok és bosnyákok 1994 tavaszától már együtt küzdöttek, és az általuk ellenőrzött területeken ők is követtek el a szerbek ellen atrocitásokat. A felek a tűzszüneteket megszegték, a béketervek papíron maradtak.

Amikor a szerbek 1995 júliusában az egész világon felháborodást keltő népirtást követtek el az ENSZ-védelem alatt álló Srebrenicában, s nyolcezer bosnyák férfit mészároltak le, a nemzetközi közösség végre cselekvésre szánta el magát.

A srebrenicai népirtás halottainak emlékhelye (Kép forrása: Wikipedia / Michael Büker / CC BY-SA 3.0)

A NATO 1995 szeptemberében légicsapások sorozatával gyengítette meg a boszniai szerbek állásait, akik tárgyalóasztalhoz kényszerültek.

A háborúzó felek vezetői – Franjo Tudjman horvát, Slobodan Milošević szerb és Alija Izetbegović bosnyák elnök – 1995 novemberében az egyesült államokbeli Daytonban többnapos, helyenként igen feszült viták után jutottak megállapodásra. A hivatalos békeszerződést végül ünnepélyes keretek között 1995. december 14-én Párizsban írták alá.

Az egyezmény szerint Bosznia-Hercegovina nemzetközileg elismert határai között, egyetlen államként maradt fenn, de két entitásra osztották: a területének 51 százalékát kitevő, főleg bosnyákok és horvátok lakta Bosznia-Hercegovinai Föderációra (amely további tíz kantonra tagolódik) és a többségében szerbek lakta Boszniai Szerb Köztársaságra.

A főváros egyesített, nyílt városként Szarajevó maradt. A központi kormányzatot a kollektív elnökség, a kétkamarás törvényhozás, az alkotmánybíróság és a központi bank alkotja, az államot alkotó két entitás szintén rendelkezik saját elnökséggel és törvényhozással.

A központi kormányzat felelős a külpolitikáért, a külkereskedelemért, a pénzügyekért, az állampolgári és menekültügyi kérdésekért. A megállapodás értelmében a külföldi erőket ki kellett vonni, az ENSZ-csapatokat NATO-parancsnokság alatt álló békefenntartó erő váltotta fel.

A menekülteknek lehetővé tették a visszatérést lakóhelyükre vagy kárpótlást helyeztek számukra kilátásba. A háborús bűnökkel vádolt személyeket kizárták a politikai életből.

Az egyezményt a szükség hozta létre, legfőbb célja az volt, hogy véget vessen a vérontásnak, s egyik fél sem volt elégedett vele.